Ebben az írásban egy rövid bevezetést szeretnék adni azokhoz a fogalmakhoz és állításokhoz, amelyek a méhkaptár-modell felhasználásával a Horn-sejtés egy bizonyításához vezetnek. Az 1. tételben megadjuk a hermitikus mátrixok és összegmátrixuk sajátértékei közötti kapcsolat átfogalmazását egy síkbeli problémára, a méhkaptár-modellre.
1912-ben Hermann Weyl fogalmazta meg a következő kérdést: Legyen és
két
-es hermitikus mátrix. Hogyan lehet az
összeg összes lehetséges sajátértékeinek halmazát meghatározni az
és
sajátértékeinek ismeretében?
Ha , akkor az
mátrix sajátértéke az
és a
mátrix sajátértékeinek összege. Jelöljük egy
-es hermitikus mátrix sajátértékeit valós számok egy monoton csökkenő
-esével,
-nel. Például a
sajátértékeket
-vel. Az
,
és
mátrix sajátértékeit pedig rendre a
,
és
-esekkel, így
a második legnagyobb sajátértéke
-nak, stb. Könnyen kaphatunk szükséges feltételeket a
,
,
hármasra. Például: az
mátrix nyoma egyenlő az
és a
mátrix nyomainak összegével, így kapjuk azt a feltételt, hogy
Egy másik feltétel az, hogy
mivel az mátrix legnagyobb sajátértéke legfeljebb annyi, mint az
és
mátrixok legnagyobb sajátértékeinek az összege. Hasonló szükséges feltételeket, mint például
Weyl bizonyított. Ha , akkor a fenti feltételek szükségesek és elégségesek. Például ha az
és a
mátrixok sajátértékei
és
, akkor az
mátrix sajátértékei a
,
, párok lesznek, de nem lehet például a
,
,
.
Magasabb dimenzióban más szükséges feltételek is vannak. Ezek mindegyike homogén lineáris egyenlőtlenség, és általánosan a minimax módszerrel vannak bebizonyítva. Ez a módszer azonban nem ad egy általános sémát, amellyel ezen egyenlőtlenségek egy szisztematikus és teljes listáját megkaphatnánk.
Alfred Horn 1962-ben megmutatta, hogy a szükséges feltételek egy teljes listája megadható az (1) által és a

formájú lineáris egyenlőtlenségek egy listája által, ahol és az összes
,
,
indexhármast egy bizonyos
véges halmazból választjuk. A probléma ezután a hármasok
halmazainak a leírására redukálódott. Horn meghatározta ezt a
halmazt
esetén és az általános esetben megmutatta, hogy az
indexekre teljesül a nyomfeltétel
és olyan lineáris egyenlőtlenségek, mint például . Ez vezetett a Horn sejtéshez (lásd: [2]):
Horn-sejtés: A halmaz megegyezik az összes
,
,
indexek halmazával, amely teljesíti (4)-et és

minden -re és minden
-beli
,
,
indexhármasokra.
Ez a sejtés egy rekurzív algoritmust adna a halmazok generálására a korábbi
generátorok segítségével és így a Weyl-problémának egy teljes megoldásához vezetne minden dimenzióban. A Weyl-probléma újrafogalmazására a méhkaptár-modellt használva, és a Horn-sejtés egy bizonyítására 1999-ben A. Knutson és T. Tao [4] cikkében került sor.
Most definiálni fogjuk a méhkaptárt és megadjuk a kapcsolatát Weyl feladatával. Az esetben a szükséges és elegendő feltételek halmaza
-re, hogy
. Ennek az esetnek az analógiájára definiáljuk a
relációt, amely akkor áll fenn ha léteznek ,
,
hermitikus mátrixok
sajátértékekkel úgy, hogy
. Így a Weyl-probléma az (5) megoldáshalmazának a meghatározása. Azt mondjuk, hogy a
reláció teljesül, ha léteznek ,
,
hermitikus mátrixok
sajátértékekkel úgy, hogy
.

ahol . Ezért a Weyl-probléma megoldásához elégséges meghatározni az olyan
hármasok halmazát, amelyek teljesítik (6)-ot. A (6) előnye, hogy
szimmetriájú
-ben, míg az (5)
szimmetriájú
-ben.
esetén
. Magasabb dimenzióban

analóg (1)-gyel, a (2) analógja pedig

Ezen relációkra alapozva vezessük be az síkot. Ezt a síkot a
,
,
,
,
,
vektorok generálják, ezeket kardinális irányoknak nevezzük. Ezt a síkot ábrázolhatjuk úgy, hogy a felsorolt vektoroknak megfeleltetjük
-ben rendre az észak-nyugati, északi, észak-keleti, dél-keleti, déli, dél-nyugati irányokat úgy, hogy az észak-nyugati és észak-keleti irányok illetve a dél-keleti és dél-nyugati irányok
-os szöget zárnak be az északi illetve a déli iránnyal, nem pedig
-t. Diagramnak nevezünk olyan
-beli intervallumokból (lehet egyik irányban végtelen intervallum) álló konfigurációt, amelynek minden éle párhuzamos a kardinális (észak-déli, északkelet-délnyugati, északnyugat-délkeleti) irányok egyikével és minden intervallum meg van számozva egy pozitív egész számmal, amelyet az intervallum multiplicitásának vagy tenziójának hívunk. Minden diagramhoz hozzárendelhetünk egy mértéket, amelyet úgy kapunk, hogy vesszük a Lebesgue-mértékek összegét minden intervallumon a multiplicitással súlyozva. Azt mondjuk, hogy a
és
diagramok ekvivalensek ha a hozzájuk tartozó mértékek egyenlők.
Ha egy diagram és
egy
-beli pont, akkor azt mondjuk, hogy
egy zéró-tenziójú pontja
-nak, ha
-nak egy elég kis környezetében,
ekvivalens
-ból kiinduló sugarak egy uniójával, amelyek koordináta vektorainak az összege megszorozva a multiplicitásukkal, 0-val egyenlő. Mivel a
-ból kiinduló egység hosszúságú vektorok összegének, súlyozva a multiplicitásukkal, zérónak kell lennie, ha egy irány és ennek negatívja pozitív multiplicitással fordul elő, akkor kivonhatjuk őket egymásból. Két eset érdekel minket: 1) ha egy pont egy intervallumra esik, ebben az esetben a zéró-tenzió feltétel azt jelenti, hogy a pontból induló két sugárnak ugyanaz a multiplicitása; 2) ha egy pont egy
alakú rész centruma, ebben az esetben a pontból induló három sugár ismét egyenlő multiplicitású. Ez és pár további eset látható az ábrákon, ahol az ábécé kis betűi a multiplicitást jelölik.
1. ábra: 1) eset
2. ábra: 2) eset
3. ábra
4. ábra
5. ábra
6. ábra
Egy méhkaptár egy olyan diagram (pontosabban diagramok ekvivalencia osztálya), hogy
1.) minden -beli pont zéró-tenziójú,
2.) csak véges sok olyan pont létezik, amelyből több, mint két sugár indul ki, ezeket csúcsoknak fogjuk hívni, (ezek csak a 2., 3., 4., 5., 6. ábrákon levő pontok lehetnek, itt a pontból kiinduló sugarak a multiplicitásukkal vannak számozva)
3.) a félig végtelen intervallumok csak észak-keleti, észak-nyugati és déli irányokba futnak. Ezeket az intervallumokat a méhkaptár határéleinek nevezzük.
Minden méhkaptár esetén mindhárom kardinális irányba ugyanannyi számú határél mutat az éleket a multiplicitásukkal együtt számolva, mivel a méhkaptár hálózat tenziója 0. -méhkaptárnak nevezzük a mindhárom irányban
határéllel rendelkező méhkaptárt.
A 7. és a 8. ábrák két méhkaptárt mutatnak. Az 7. ábrán egy 4-méhkaptárat látunk, amelynek minden éle 1 multiplicitású, és csak olyan csúcspontjai vannak, ahol a pont egy alakzat centruma (lásd a 2. ábrát). A 8. ábrán egyetlen él van, amely 2 multiplicitású, ez déli irányú határél, a többi él multiplicitása 1. Van egy 1 multiplicitású déli irányú határél is, ezért a déli irányba 3 határél mutat, az észak-nyugati irányba és az észak-keleti irányba három-három 1 multiplicitású határél mutat. Ezért ez egy 3-méhkaptár.
7. ábra
8. ábra
Mivel egy méhkaptárban minden él párhuzamos a kardinális irányok egyikével, és ezen irányok három koordinátájának egyike 0-val egyenlő, minden méhkaptárélnek van egy konstans koordinátája (ez a koordinátája közös az él menti összes pontnak). Vegyük a határélek konstans koordinátáit és írjuk, hogy

mint a 9. ábrán, ahol a görög betűk jelölik a konstans koordinátákat.
9. ábra
A következő tétel átfogalmazza a hermitikus mátrixok és az összegmátrixuk sajátértékei közötti problémát a síkbeli méhkaptár ábrázolásra:
1. tétel: Legyen ,
,
valós számok monoton csökkenő
-esei. Akkor és csak akkor léteznek
,
és
hermitikus mátrixok
,
,
sajátértékekkel, ha létezik egy méhkaptár, amely határéleinek konstans koordinátái
.
Az 1. tétel bizonyítása A. Knutson és T. Tao [4] cikkéből következik. Ennek a tételnek az átfogalmazása a (6) szimmetrizált relációra vonatkozóan:
2. tétel: A (6) reláció akkor és csak akkor teljesül, ha létezik egy méhkaptár konstans határél-koordinátákkal.
Hogy érzékeltessük az 1. (vagy 2.) tétel igazságát, megadjuk az 1- és a 2-méhkaptárt: Ha , akkor
,
,
. A (6) reláció akkor és csak akkor teljesül, ha
. 1-méhkaptárat akkor és csak akkor kapunk, ha a három határél koordinátáinak összege 0. Az élek a konstans koordinátájukkal vannak számozva. Ezért az 1-méhkaptár
alakú (lásd a 10. bal oldali ábrát).
10. ábra
Most tekintsük az esetet. Ekkor
,
,
. A 2-méhkaptár (lásd a 11. ábrát) egyértelműen meg van határozva a határél-koordinátákkal. Ezeknek teljesíteniük kell a nyomfeltételt, (1)-et. Továbbá az élek hosszúsága nem lehet negatív. Az éleket a konstans koordinátájukkal számozzuk. Az élek hosszát kiszámolhatjuk (egy irreleváns
faktor erejéig) úgy, hogy kivonjuk két párhuzamos szomszédos él konstans koordinátáit. Például a
-vel,
-vel,
-vel számozott élek hossza:
,
,
. Mivel ezek nem negatívak, megkapjuk a (3) szükséges feltételek analógjait, hogy
,
,
.
esetén ezek szükséges és elégséges feltételét adják a (6) reláció teljesülésének.
11. ábra
Magasabb dimenzióban több méhkaptár is létezik ugyanolyan határél-koordinátákkal. Az 1. tétel bizonyításához szükség van a tétel egy kvantált verziójára és annak bizonyítására. Először az (5) reláció kvantum verzióját adjuk meg. Ebben a relációban a ,
,
-esekben csak egész számok fordulnak elő, míg az (5) relációban valós
-esek vannak. A kvantált relációt egy kombinatorikai feladattal, a Littlewood-Richardson ferde táblázat létezésével vezetjük be. Ez a táblázat a
csoport reprezentáció-elméletében kap fontos szerepet, amelyet az Appendixben írunk le. A Littlewood-Richardson ferde táblázat fogalmához a Young-diagram és -táblázat fogalmán keresztül jutunk.
Legyen egy pozitív egész szám.
minden
,
, nemnegatív monoton csökkenő egész számok összegére történő felbontásához hozzárendeljük azt a diagramot, amely
cellából áll, amelyek balra záródó sorokba rendeződnek úgy, hogy az első sorban
, a második sorban
, ...,
.-sorban
cella van. Ezt a diagramot Young-diagramnak hívjuk.
felbontását pedig
-nel fogjuk jelölni. A felbontáshoz tartozó cellákat pozitív egész számokkal töltjük ki úgy, hogy
a számok minden sorban balról jobbra monoton növekedően helyezkednek el és minden oszlopban fentről lefelé szigorúan monoton növekedően állnak. Ekkor Young-táblázatról beszélünk.
A sztenderd Young-táblázat egy olyan táblázat, amelynek celláiba 1-től -ig írjuk be a számokat, mindegyiket egyszer. Általában egy táblázatban a számok többször is ismétlődhetnek. Például: A 12. ábra
Young-táblázatokat mutat, és a jobb oldali táblázat sztenderd.
12. ábra
Ha két diagram az és a
felbontásokhoz tartozik úgy, hogy
minden
-re, akkor azt mondjuk, hogy a
Young-diagramját tartalmazza az
Young-diagramja, és úgy jelöljük, hogy
. Ferde diagramot,
-t akkor kapunk, ha egy nagyobb diagramból
-ból kitöröljük egy kisebb diagram
celláit. Ferde táblázatról akkor beszélünk, ha egy ferde diagramot úgy töltünk ki pozitív egész számokkal, hogy teljesüljön a
feltétel. Például: Ha
és
, akkor a 13. ábra bal oldala egy ferde diagramot, a jobb oldala egy ferde táblázatot mutat.
13. ábra
Az diagram celláit úgy rendezzük, hogy először felsoroljuk a legfelső sorban a cellákat jobbról balra, utána a második sorban a cellákat jobbról balra és így tovább. A
alakú ferde diagram
tartalmú, ha a diagramot
1-gyel,
2-vel,
-nel töltjük ki úgy, hogy teljesüljön a következő tulajdonság: Minden
-re,
, és minden
-re,
, az a szám, ahányszor
előfordul a rendezés szerinti első
cellában, legalább akkora, mint ahányszor az
előfordul ebben az első
cellában. Az így kitöltött táblázatot nevezzük Littlewood-Richardson ferde táblázatnak
alakkal és
tartalommal. Például: Ha
,
, és
rendre
,
,
akkor a 14. ábrán látható Littlewood-Richardson ferde táblázatokat kapjuk:
14. ábra
Az (5) reláció kvantum analógja
akkor áll fenn, ha létezik legalább egy Littlewood-Richardson ferde táblázat alakkal és
tartalommal.
Látható, hogy a feltétel, amely az (1) nyomfeltétel, szükséges ahhoz, hogy létezzen Littlewood-Richardson ferde táblázat
alakkal és
tartalommal. A kapcsolat a klasszikus és a kvantum reláció között a következő:
3. tétel: Legyenek ,
,
egész számok monoton csökkenő
-esei.
1. Ha (7) teljesül, akkor teljesül (5).
2. Fordítva, ha (5) teljesül, akkor létezik egy egész szám úgy, hogy
, ahol
.
Továbbá teljesül a következő állítás:
4. állítás: A fenti tételben -nek vehető, azaz (5) és (7) ekvivalens egész
,
,
-esekre.
A 4. állítás saturation-sejtésként volt ismert, és az első bizonyítását A. Knutson és T. Tao adták [4]-ben.
Az 1. tétel kvantum analógjának megfogalmazásához megadjuk az egész méhkaptár definicióját.
Egy méhkaptárt egész méhkaptárnak nevezzük, ha csúcspontjai (amelyekből legalább két él indul ki) egész koordinátájúak, azaz -beliek.
Egy egész méhkaptár határél-koordinátái szükségszerűen egészek.
5. tétel: A (7) reláció pontosan akkor teljesül, ha létezik egy egész méhkaptár határél-koordinátákkal.
A 5. és a 3. tételekből következik az 1. és a 2. tétel. A. Knutson és T. Tao leredukálták [4]-ben a saturation-sejtést a következő méhkaptárral kapcsolatos problémára, amelyet [4]-ben be is bizonyítottak.
6. tétel: Legyen egy valós értékű méhkaptár egész határél-koordinátákkal. Ekkor létezik egy
egész méhkaptár ugyanazokkal a határél-koordinátákkal, mint
.
Ezzel megadták a saturation-sejtés első bizonyítását. Most újra fogalmazzuk a Horn sejtést, felhasználva A. A. Klyachko eredményét (lásd. [3]). Horn bebizonyította [2]-ben, hogy az (5) reláció megoldáshalmaza megadható az (1) által, és véges számú
alakú egyenlőtlenség által, ahol , és
,
,
egész számok monoton csökkenő sorozatai 0 és
között inkluzívan. Egy ilyen formájú
hármast megengedettnek nevezünk. Például (2) a
megengedett hármassal (8) alakú. Indukcióval megmutatható, hogy a Horn-sejtés ekvivalens a következővel:
7. sejtés: Legyenek ,
,
valós számok monoton csökkenő sorozatai. Ekkor az (5) reláció akkor és csak akkor teljesül, ha (1) fennáll és (8) teljesül mindannyiszor, amikor
,
,
megengedett és
.
A. A. Klyachko a [3]-ban megmutatta, hogy a Horn-sejtés igaz, ha a klasszikus relációt a kvantum
relációval helyettesítjük
-n:
8. tétel: Legyenek ,
,
valós számok monoton csökkenő sorozatai, amelyek teljesítik (1)-et.
1. Ha (5) reláció teljesül, akkor (8) mindannyiszor teljesül, amikor ,
,
megengedett és
.
2. Fordítva, ha (8) teljesül mindannyiszor, amikor ,
,
megengedett és
, akkor teljesül az (5) reláció.
Így az dimenziós kvantumprobléma megoldhatósága meghatározza a Weyl-feladat megoldhatóságát a klasszikus
-dimenziós problémára ((
)-es hermitikus mátrixok összegére). A saturation-tétel bizonyítása, amely azt mondja, hogy minden ilyen kvantumprobléma pontosan akkor megoldható, ha a hozzá tartozó klasszikus probléma (ugyanabban a dimenzióban) megoldható, rekurzív módot ad a Horn-sejtés bizonyítására.
A [6] cikkben A. Knutson, T. Tao és C. Woodward megadták a 8. tételnek egy tisztán méhkaptár-elméleti bizonyítását , ezzel a Horn-sejtésnek egy bizonyítását, direkt módon a saturation-sejtésből. Az [5] cikket szeretném ajánlani mindazoknak, akik szeretnének megismerkedni ezen gondolatkör bizonyításának az ötleteivel.
Appendix
A kvantumreláció az
unitér csoport irreducibilis reprezentációival vagy ami ezzel ekvivalens, a
véges dimenziós irreducibilis holomorf reprezentációival áll szoros kapcsolatban. Minden ilyen reprezentációnak van egy legnagyobb súlya, amely egy monoton csökkenő
egész számokból álló
-es.
irreducibilis polinomiális reprezentációi a következőképpen adhatók meg (lásd [1], Section 8, Representations of the general linear group): A konstrukcióhoz szükségünk lesz a korábban definiált Young -diagramra. A
, ahol
egy
-dimenziós komplex vektortér, irreducibilis polinomiális reprezentációi a
maximálisan
sorból álló Young-diagramjai által paraméterezhetők, és bázisaik a
Young-táblázataihoz rendelhetők, amelynek elemei
-beliek. Ha
, (azaz a
Young-diagramja egy sorban levő
cellából áll) akkor a
reprezentáció (Schur- vagy Weyl-modul) a
-edik szimmetrikus hatványa
-nek. Ha
, (azaz a
Young-diagramja egy oszlopban levő
cellából áll) akkor a
reprezentáció az
-eddik
külső hatványtér.
A további reprezentációk megkonstruálásához szükséges a kicserélés fogalma. Ez egy Young-diagram két oszlopának és a két oszlopban ugyanannyi számú cellának a kiválasztásától függ. A
diagram minden
kitöltését megengedjük (tetszőlegesen rendezhetjük el a cellákban az elemeket). A
kitöltött diagramból a kicserélés után úgy kapjuk
-et, hogy a kiválasztott két oszlopban felcseréljük a két kiválasztott cellahalmazban levő elemeket, megtartva mindkettő merőleges rendezését, és a többi elemet változatlanul hagyjuk. Például: Ha
és a harmadik oszlopból a felső két cellát, a második oszlopból a második és a negyedik cellát választjuk, akkor a kicserélés eredményéül a
kitöltött diagramból az
-t kapjuk (lásd 15. ábrát).
15. ábra
Jelölje a
vektortér
másolatának a Descartes-szorzatát, amely a
Young-diagramjának
cellája szerint van számozva. Így egy
elem megadható
minden cellájára
egy speciális eleme által. Legyen
egy komplex vektortér. Tekintsük a
leképezéseket, amelyek teljesítik a következő tulajdonságokat:
(1)
-multilineáris,
(2) alternáló
minden oszlopának elemeiben, azaz
eltűnik, ha két elem ugyanabban az oszlopban megegyezik. Az (1)-gyel együtt ebből az következik, hogy
, ha
-t úgy kapjuk
-ből, hogy felcserélünk két elemet egy oszlopban.
(3) Minden -ra
, ahol az összegzés az összes olyan
-re történik, amelyet
-ből kapunk úgy, hogy két adott oszlop között kicseréljük a jobb oldali választott oszlop egy adott cellahalmazát. Például: Ha
és a második oszlopban a felső cellát választjuk, akkor a 16. ábrán levő egyenletet kapjuk.
16. ábra
A Schur-modul egy
-vektortér úgy, hogy létezik egy
leképezés, amely teljesíti (1)–(3)-t, és minden
leképezésre, amely teljesíti (1)–(3)-t létezik egy egyértelmű
homomorfizmus, amelyre
teljesül minden
esetén.
megkonstruálásához először vegyük észre, hogy az (1) tulajdonságú univerzális modul a
tenzorszorzata
másolatának, ahol a faktorok
cellái szerint vannak indexelve. Az (1) és (2) tulajdonságú univerzális modul a hányados modulja
-nak azzal a részmodullal, amelyet
elemeiből képzett olyan tenzorok generálnak, amelyeknek van két egyező eleme ugyanabban az oszlopban. Az ebben a lépésben kapott modul azonosítható a
modullal, ahol
a Young diagram
-dik oszlopának hossza, azaz
. Például: a 17. ábra esetén
egy
diagram, a konjugáltja
egy
diagram.
17. ábra
Ha adott egy vektor -ban, akkor tekintsük minden oszlopban az elemek külső szorzatát az oszlop tetejétől az aljáig, és vegyük ezeknek az osztályoknak a tenzorszorzatát (lásd a 18. ábrát)
18. ábra
Jelöljük ezt a leképezést
-vel. Ekkor
a
hányadosmodul, ahol
az a részmodul, amely az összes
alakú elem által van generálva, ahol az összegzés az összes olyan
elemre megy, amelyet
-ből a (3)-ban leírt kicseréléssel kapunk. Például:
a hányadosa
-nek az összes
alakú vektorok által generált részmodullal.
Tegyük fel, hogy van egy rendezett , ...,
halmaza
elemeinek. Ekkor minden
kitöltésére a
diagramnak
elemeivel, megkapunk
-nek egy elemét, ha helyettesítjük a
celláiban minden
-t
-vel. Ennek az elemnek a képe
-ben legyen
. Legyen
a diagonális mátrixok részcsoportja és jelöljük
-nel az
, ...,
elemű diagonális mátrixot
-ban. Egy
vektort súlyvektornak nevezünk a
súllyal
, ha
minden
esetén. Legyen
a felső trianguláris mátrixok Borel-részcsoportja. Egy
súlyvektort legnagyobb súlyú vektornak nevezzük, ha
. Egy nemnulla skalárszorzás erejéig az egyetlen legnagyobb súlyú vektor a
reprezentációban az
vektor, ahol
a
-nek az a táblázata, amelynek
-dik sora csak az
egész számot tartalmazza. Például:
esetén a 19. ábra mutatja a
táblázatot.
19. ábra
minden véges dimenziós irreducibilis reprezentációjának egyetlen legnagyobb súlyvektora van. Két reprezentáció pontosan akkor izomorf, ha a legnagyobb súlyvektoruk súlya megegyezik. Ha
maximálisan
sorból áll, akkor
-nek minden
reprezentációja egy irreducibilis reprezentáció a
legnagyobb súllyal. Ezek
összes irreducibilis polinomiális reprezentációi. Minden
,
, esetén egyetlen
legnagyobb súlyú irreducibilis reprezentációja létezik
-nek, ez a
tenzorszorzattal adható meg, ahol
úgy, hogy
minden
-re. Itt
és
a
,
1-dimenziós reprezentáció.
Ha adott két ,
irreducibilis reprezentációja
-nek a
és
,
, legnagyobb súllyal, akkor a
tenzorszorzat egy másik véges dimenziós holomorf reprezentációja
-nek. A
tenzorszorzat felbomlik irreducibilis reprezentációk direkt összegére, és az a szám
, hogy egy adott
irreducibilis reprezentáció hányszor fordul elő ebben az összegben, független a felbontás választásától. Ezt nevezzük Littlewood-Richardson együtthatónak. Ez éppen a
alakú és
tartalmú Littlewood-Richardson ferde táblázatok száma. A (7) kvantumrelációt úgy definiáljuk, hogy akkor áll fenn, ha a
irreducibilis reprezentáció egy másolata legalább egyszer előfordul a
tenzorszorzatban, azaz ha
.
A (7) reláció szimmetrikus alakját pedig úgy definiáljuk, hogy a

reláció akkor teljesül, ha tenzor szorzat tartalmaz egy nemtriviális
invariáns vektort.
A saturation-sejtés a 4. állítás formájában a csoportra igaz.
Irodalomjegyzék
- [1] W. Fulton, Young Tableaux, Cambridge Univ. Press, 1997.
- [2] A. Horn, Eingenvalues of sums of Hermitian matrices, Pacific J. Math. 12 (1962), 225–241.
- [3] A. A. Klyachko, Stable vector bundles and Hermitian operators, Selecta Math. (N.S.) 4 (1998), 419–445.
- [4] A. Knutson and T. Tao, The honeycomb model of
tensor products I: Proof of the saturation conjecture, J. Amer. Math. Soc. 12 (1999), 1055–1090.
- [5] A. Knutson and T. Tao, Honeycombs and Sums of Hermitian Matrices, Notices in AMS, (2001), 175–186.
- [6] A. Knutson, T. Tao and C. Woodward, The honeycomb model of
tensor products II: Facets of the Littlewood-Richardson cone, J. Amer. Math. Soc. 17 (2004), 19–48.