Aki kérdez: Tóth János, aki válaszol: Malina János.
Honnan és mikor jutottál arra a gondolatra, hogy matematikus leszel?
Először is érdemes tisztáznunk egy félreértést. Én sohasem jutottam arra a gondolatra, hogy matematikus akarok lenni, én csak matematikus lettem. Illetve nem is matematikus, hanem „okleveles matematikus” lettem, ami egy szóval több, tartalmilag viszont jóval kevesebb.
Részletesebben: elég jó általános iskolába jártam, az Attila útiba, és ott elég jó voltam mindenből (a testneveléstől és a politechnikától eltekintve). Nyolcadikban elindultam a budapesti matematikaversenyen, és ott a számos ötödik hely egyikét szereztem meg, minek következtében (még éppen) meghívtak a Fazekas éppen ekkor induló matematikai tagozatos osztályába, amelyet a nagyszerű matematikatanár, Rábai Imre és csodálatos osztályfőnökünk, Komlós Gyula (Bácsi, majd Gyuszi) neve fémjelzett. Miért ne mentem volna? Bármiféle életre szóló döntés meghozatala azonban még fényévnyi távolságra volt tőlem.
A Fazekasban az élbolyt (az öt „olimpiás”: Pósa Lajos, Lovász László, Pelikán József, Laczkovich Miklós, Berkes István) bizonyos távolságból követő „jobbak” közé tartoztam. Persze, idővel azután, velem ellentétben e „jobbak” közül többen is – így Baranyai Zsolt (a továbbiakban: Doki), Rosta Vera, Andréka Hajnal, Major Péter – ugyancsak kiváló matematikusok, vagy mint Loparits, később Szeredi Éva, nagyszerű pedagógusok lettek.
Amikor eljött a továbbtanulás felőli döntés ideje – és az Osztálytól való elszakadás puszta gondolata is elviselhetetlennek tetszett számomra – akkor megint csak nagy megkönnyebbülést okozott, hogy elég a többiekkel sodródni, mert nyilvánvaló volt, hogy az ELTE matematikus szakára egészen biztosan felvesznek. (Nota bene: a tagozatos osztály létrehozásának eredeti célja korántsem a zseniképzés, hanem – a hivatalos megfogalmazás szerint – „matematikai középkáderek” kinevelése volt, amin már gimnazistaként is halálra röhögtük magunkat, testközelből ismerve mondjuk Péter Rózsi nénit vagy Hajnal Andrást vagy Alexits Györgyöt). Így megint csak nem volt szükséges bármiféle döntést hozni az életemmel kapcsolatban, viszont az Osztálynak pontosan a felével valóban még további öt évig közvetlen kapcsolatban maradhattam.
Költői kérdés: mi volt fontosabb számodra, az Osztály, vagy az ELTE TTK?
Nem volt véletlen, hogy az Osztálynak olyan mérhetetlen jelentősége volt az életem alakulása szempontjából. Egészen röviden: én rendkívül nyomasztó családi környezetből származom, amely ráadásul intellektuálisan és a műveltség terén sem sok muníciót biztosított számomra.
Az első kitörést Dokival való, nyolcéves korunkban kezdődő barátságom jelentette számomra; a lakásuk, ahol zenész-régész házaspár szüleivel lakott, második otthonommá vált. Hat évvel később, az Osztállyal az egész világ tárult ki előttem. A mi évjáratunkban a sors szeszélyéből az eleve kiugró számú jelentős matematikai tehetség mellett legalább ugyanannyi másféle rendkívüli egyéniség került egy akolba; emellett Imrén és Gyuszin kívül egy sor nagyszerű és egyben nagyon jó fej tanárunk volt. És ott volt még nem utolsósorban a Fazekas szelleme – ahol ahangsúly nem a lexikális tudáson, hanem a gondolkodáson és a kreativitáson volt; a vitát, a szabad véleménynyilvánítást magától értetődőnek vették; evidens volt az üres formaságok mellőzése; s a tanulók méltóságának és egyéniségének maximális tisztelete, illetve a félelem légkörének teljes hiánya jellemezte (alig pár évvel 56 után!). Hogy csak egyetlen példáját idézzem fel ennek a nyitott és jellemformáló erejű szellemnek: Imre egy órán nagyon megharagudott valamelyikünkre, és indulattól fűtött szavakkal szégyenítette meg. Ám ezt maga is megbánta, és a következő órán, ismét mindannyiunk füle hallatára, megkövette őt. Amíg élek, nem fogom elfelejeni ezt a gesztust, és ma is mérhetetlenül becsülöm érte Imrét.
Nos, mindez, különösen a mából visszanézve, az életre való felkészítés ideális műhelyének, sőt, valamiféle aranykornak tetszik. És egyáltalán nem hiszem, hogy csak a messzeség szépíti meg az emlékeket. És még nem is említettem az egész gimnáziumot, de különösen a Komlós–Rábai-féle osztályt messzemenően átható széles és mély érdeklődést a történelemtől és az irodalomtól a természettudományi, politikai, filozófiai, erkölcsi, sőt vallási kérdéseken át a zenéig – hát szakbarbárképzésről, arról tényleg nem volt szó. Egyébként pár nappal ezelőtt küldte el nekem valaki az osztályunkról még 2003-ban készített portréfilm linkjét, amit annak idején nem láttam. Ha valakit érdekelne, itt tekintheti meg. Így azzal is eldicsekedhetem, hogy a felemelt ujjú Bácsi fotóját, amelyet a filmben látni lehet, én készítettem, óra alatt természetesen. Hát hol nem adtak volna intőt az ilyesmiért?
Azért problémákat is generált ez az „akol”, ha már így neveztem. Röviden: a „zsenikkel” nap mint nap egy levegőt szívni – ezt bizony nem volt könnyű feldolgozni. (Fontos közbevetés: ez nem Lovászékon múlott, egyikükön sem. Ők mindvégig mintaszerű szerénységgel és természetességgel viselték keresztjüket, a hírességet.) Különösen olyanoknak nem, akik, mint én, mélységes önértékelési katasztrófákat hordoztak. Hogy ezerféle sikeres egyéni út lehetséges, és hogy abból kilencszázvalahány nem látványos nemzetközi elismerésekkel kezdődik, az beláthatónak bizonyára belátható dolog volt, de átélhető, bizakodásra okot adó evidencia – legalábbis az én esetemben – semmiképp sem. Mármost azon kívül, hogy ez számtalan keserves órát okozott számomra, azzal a rettenetes következménnyel járt, hogy a matematikán kívül semmi másba sem voltam képes kitartóan energiát fektetni attól való félelmemben – pontosabban mélységes-mély meggyőződésemben –, hogy az előbb-utóbb elkövetkező megméretések során kudarcot fogok vallani, „lebukom”.
Így tehát esély sem volt olyan kezdeti sikerélmények átélésére, amelyek ebből a csapdából kiutat jelenthettek volna. Tehát sokáig egy tökéletes circulus vitiosus bénító fogságában éltem. Szerencsére ez nem tartott örökké: legkésőbb 2010. november 4-én biztosan sikerült végképp kitörnöm belőle. Negyven-ötven évet pedig guggolva is kibír az ember.
Mikor kezdtél távolodni a matematikától, és a zene felé elkanyarodni?
Azzal, hogy az életem további menetére vonatkozóan mégiscsak szükséges valamifajta döntéseket hoznom, akkor szembesültem brutális hirtelenséggel, amikor az egyetem befejezése után, 1971-ben diplomával a kezemben „az utcán találtam magam”: azaz kilenc év után megszűnt az az állandó, szelíd vízáramlás, amely, mint a Vidám Parkban a mesecsónakot, egy adott, rögzített pálya mentén magával sodort. Most viszont be kellett látnom: a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy mihez kezdjek az életemmel.
Végső kétségbeesésemben egy egyetemi matematikaoktatói állás mellett döntöttem (nem az ELTÉ-n, persze), mert az viszonylag sok szabadidőt biztosított. Annak ellenére, hogy a hivatásos zenészi pályához nem éreztem magamban kellő tehetséget, a zenével akkortájt már több csatornán is kacérkodtam. Bár zongoratanulmányaimat már korábban abbahagytam, addigra több kórust megjártam, sőt a Zeneakadémia Párkai István vezette Liszt Ferenc Kamarakórusába is bekerültem, ami meglehetős kitüntetésnek számított, miután oda a zeneakadémisták közül sem juthatott be akárki.
Másfelől – egy diplomakoncert hatására – éppen a saját diplomám átvételének napjaiban szerettem bele az oboába, és határoztam el, hogy oboázni fogok (akkoriban Doki inspirációjára már jó amatőr szinten tudtam furulyázni). Az oboa is elég jól ment; közben, miután az egyetemi oktatásból két év után elmenekültem, egy évig Dokival közösen betöltöttünk egy fél furulyatanári státuszt egy kerületi zeneiskolában, tehát immár (egynegyed) zenészi állásom volt! Végül azután zenetudomány-szakos kórustársaim inspiráltak arra, hogy mégse oboistaként, hanem zenetörténészként fogjak bele felsőfokú zenei tanulmányokba. 1973-ban pedig – előfelvételivel – fel is vettek a Zeneakadémiára. Ez immár valódi döntés eredménye volt, ám beárnyékolta az, hogy – talán már kitalálja az olvasó – menet közben már ehhez a pályához sem éreztem magamban kellő tehetséget és felkészültséget. Viszont évtizedekkel később nagy jelentőségre tett szert az a körülmény, hogy a Zeneakadémián többek között Somfai László, a világhírű Haydn- és Bartók-kutató is tanított, négy vagy öt éven át.
Zenészként meglehetősen sok mindent csinálsz. Hogyan változott az előadóművészetnek – koncertek, lemezek az Affetti Musicalival –, a kritikaírásnak, fesztiválszervezésnek és a zenetörténetnek/elméletnek a súlya a pályád során?
A 70-es években tagja voltam Czidra László úttörő jelentőségű régi zenei együttesének, a Camerata Hungaricának, velük koncerteztem belföldön és külföldön, lemezeiken is játszottam. Ekkoriban gyakran hívtak mások is furulyázni különféle produkciókba. 1985-ben alakítottam meg saját barokk együttesemet, az Affetti Musicalit, ami teljes kielégülést nyújthatott volna számomra, ha kifutja magát. De nem tudta kifutni magát a négy Hungaroton-lemezünk, pár tucat hazai és néhány külföldi hangversenyünk ellenére. Zenetörténeti vagy zenelméleti kutatással, amire a diplomám tulajdonképpen képesített, 2009 előtt lényegében nem foglalkoztam. Az összes többi tevékenységet, ha nem utáltam is éppen, többé-kevésbé kényszerűségből folytattam. Rettenetesen finnyás alak vagyok.
Kivétel a fesztiválszervezés – ezen a terepen már 1985-től, a soproni Régi Zenei Napok elindulásától jelen voltam, bár sok évig csupán egyszerű szerkesztőbizottsági tagként. Önálló kezdeményezésekre 1998-tól nyílt lehetőségem, amikor Strém Kálmán hangversenyrendező az általam elnökölt Magyar Haydn Társasággal karöltve elindította Fertődön, az egykori Eszterházán a Haydn Eszterházán fesztivált.
Mi volt a szereped Eszterházán?
Ennek a fesztiválnak igen fajsúlyos nevekből álló szerkesztőbizottsága volt, s én csak fokozatosan, évek múltán váltam Strém Kálmán segítőjéből afféle művészeti igazgatóvá. Egy idő után viszont eléggé belejöttem az ugatásba: világhírű művészekkel léptem kapcsolatba és hívtam meg őket Eszterházára. Jó viszonyt alakítottam ki a BBC-vel, amelynek munkatársai ki is szálltak a helyszínre, és háromórás portréműsort készítettek. Sikerült tennem egyet-mást az Eszterháza brand nemzetközi (újra-)bevezetéséért is – többek között az Európai Fesztiválszövetségben, ahol például arra is alkalmam adódott, hogy rövid, ámde négyszemközti beszélgetésben magyarázzam el az Eszterháza és Kismarton közötti különbséget II. Albert belga királynak.
Egy másik szervezetnek, az európai régi zenei fesztiválokat tömörítő, franciaországi székhelyű REMÁ-nak pedig még az egyik alelnöke is voltam egy ciklus idejére. Bár mindez semmifajta megélhetést nem jelentett számomra, 50-es éveim közepére a lényeget tekintve révbe értem.
Az idill azonban hamarosan szertefoszlott: a Magyarország kulturális arculatát jelentékenyen gazdagító tevékenységünket az irigyek sem nézték tétlenül, és 2010-re nyomtalanul beszántották a 2005-től már csak vergődő fesztivált.
Most „ifjú” zenetörténész kutató vagy, friss PhD-fokozattal.
Igen, a disszertációmat 69 évesen, tavaly, tehát 2017 tavaszán védtem meg. De azért ez nem az égből pottyant le. Ezen a ponton szeretnék visszakapcsolni az előbb a „levegőben hagyott” 2010. november 4-i dátumhoz, illetve még egy pár évvel korábbra.
Az utolsó állásomat, egyben az Eszterházával való hivatali kapcsolatomat 2008 elején vesztettem el végleg. A végre megtalált paradicsom méltatlan körülmények között történő elvesztése mérhetetlenül megviselt. Hogy mégis fel tudtam állni, azt egyrészt a 2006-ban létrehozott és Belgiumban bejegyzett Nemzetközi Eszterházi Opera-alapítvány (IOFE) tagjainak, a régi operajátszással összefüggő különböző szakterületek kiváló művelőinek, egyszersmind barátaimnak köszönhetem, Másrészt pedig egy nagyszerű, rendkívül széles látókörű és felkészültségű művészettörténésznek, Dávid Ferencnek, aki – több hasonló jelentőségű és komplexitású téma mellett – Eszterháza építés-, művészet- és kultúrtörténetének messze legfelkészültebb ismerője. Ő is az IOFE tagja, de őt már évekkel korábban ismertem. Ő hívta fel a figyelmünket arra, hogy a hercegi Esterházy-család hatalmas fraknói (Forchtenstein, Burgenland) levéltárában teljesen feldolgozatlan és hallatlanul izgalmas okirattömeg tartalmaz információkat az 1781-ben használatba vett második eszterházi operaház (az első 1779 végén leégett) épületére és színpadtechnikájára vonatkozóan. 2008 nyarán meg is invitált minket – rajtam kívül egy német színháztörténészt, egy amerikai történeti akusztikust, egy belga tánctörténész-koreográfust, historikus operarendezőt, egy belga művészeti menedzsert és a korabeli színpadtechnika egy kiváló angol szakértőjét –, hogy kóstoljunk bele az anyagba a festői fekvésű, Soprontól nem messze eső fraknói várban.
Ebből azután két irányban ágaztak le a dolgok. Egyrészt ez a nemzetközi csapat intenzív munkával kidolgozta az elpusztult második operaház újraépítésének és használatának koncepcióját (a dokumentumok és megmaradt tervrajzok alapján ugyanis az újraépítés nagy történeti hűséggel megvalósítható), és kitartóan próbálkozott azzal, hogy mindezt „eladja” a magyar kulturális kormányzatnak. Másfelől a színpadtechnikára vonatkozó, szenzációsnak nevezhető felfedezéseinkből egy négyünk által jegyzett publikáció lett, amely ugyan csak 2015-ben jelent meg egy tekintélyes angol folyóiratban, ám előadás formájában már 2010-ben, a mondott napon elhangzott az Amerikai Zenetudományi Társaság (matematikusok kedvéért: AMS) Indianapolisban tartott éves közgyűléséhez kapcsolódó konferencián.
2010. november 4. úgy tűnik, meghatározó nap volt számodra...
A publkációt négyen írtuk, de az előadó én voltam, így válhatott ez a nap életem legfontosabb fordulópontjává. Az előadás nagy érdeklődést váltott ki, és jó páran gratuláltak hozzá. A legfantasztikusabb élmény azonban az volt, hogy kik ültek abban a teremben: többek között Elaine Sisman és James Webster, óriási nevek a világ Haydn-kutatásában, vagy Neal Zaslaw professzor a Cornellről, aki többek között arról nevezetes, hogy ő koordinálja a Köchel-jegyzék állandó „fejlesztését” (hiszen a kutatás új meg új adatokat hoz felszínre Mozart műveiről). Mindegyikükkel külön is beszélgettem, Zaslaw maga jött oda hozzám az előadás után. Tényleg olyan volt, mintha valaki másnak az életébe csöppentem volna bele, és időbe tellett, amíg megszoktam, hogy ez már az én életem. A legszédítőbb érzés pedig az volt, hogy ezeket az eredményeket már semmiképp nem lehet elvenni tőlünk/tőlem.
Mindehhez azért hozzá kell tennem, hogy a nagy érdeklődést elsősorban az indokolta, hogy évtizedeken át senki sem sejtette – három évvel korábban még én magam sem –, hogy az Eszterháza-téma nem lerágott csont, és a levéltárak még hatalmas mennyiségű Haydnnal kapcsolatos információt rejtenek.
Itthon kaptatok bármilyen támogatást?
2010 óta fokozatosan egyre reménytelenebbnek látszott, hogy a magyar hatóságok valaha is hajlandók lesznek tudomást venni az Opera-alapítvány létezéséről és elképzeléseiről, bár mi rendkívül szívósan küzdöttünk ezért. Miután a horgonyom megakadt a fraknói anyagban, és számos kérdésre választ kaptunk, a válaszok Hüdra módjára újabb kérdéseket, azok pedig újabb válaszokat generáltak, és pár év alatt azon kaptam magam, hogy a kezdetinél immár jóval szélesebb adatbázison foglalkozom az eredetinél jóval szélesebb (bár továbbra is főleg Eszterházával kapcsolatos) kérdéskörrel.
Ez vezetett oda, hogy a második operaház színpadtechnikája után három másik témában is sikerült új eredményeket elérnem. Az egyik az eszterházi koncerthelyszínek kérdése: bebizonyosodott, hogy a komoly hangversenyeket nem a díszteremben és nem is annak a ma gyakran – és hibásan – „zeneteremnek” nevezett előterében, hanem az operaházban (egyben pedig színházban) zajlottak. A másik a kezdetek szórványosabb operaelőadásai után rendezett 15 teljes operaévad pontos műsorának meghatározása (erről szólt a disszertációm). A harmadik pedig az eredeti operalibrettók sok tekintetben krimibe illő sorsának fölgöngyölítése azzal a nem várt eredménnyel, hogy nem veszett el az elkészült librettók túlnyomó többsége, amint sokáig hittük, hanem nem kevesebb, mint 86%-uk ma is fellelhető különböző gyűjteményekben. Ez a cikkem novemberben jött ki a kölni Haydn-intézet periodikájában.
Most min dolgozol?
Hamarosan megjelenik a Cambridge University Press új Haydn-enciklopédiája, amelyben két szócikknek vagyok társszerzője; amerikai akusztikus kollégámmal pedig egy könyvön dolgozunk Haydn koncerthelyszíneiről: ebben is lesznek vadonatúj információk. Az eszterházi operajátszásról szóló népszerűsítő könyvemnek már el is készült egy jelentős része; továbbá most igyekszem összekalapozni az anyagiakat a Haydn által vezetett összes – mintegy 100 – operaprodukció átfogó adatbázisának létrehozásához.
Mindeközben tavaly kisebbfajta csoda történt: tavasszal kormányhatározat született az eszterházi operaház újjáépítéséről. Ennek mikéntjéről pedig egy ősszel megalakított tanácsadó bizottság van hivatva tanácsokkal szolgálni a kormánynak. Ennek a bizottságnak magam is tagja lettem a Magyar Tudományos Akadémia delegáltjaként; nem tudom, mindez hogyan alakul majd, de kicsit úgy éreztem magam a bizottság alakuló ülésén a Parlamentben, mint annak idején Indianapolisban.
Annyi haszna viszont már biztosan van az ottani ténykedésemnek, hogy a kitartó olvasónak, aki átrágta magát szövevényes történetemen, egy bizonyára kellemesebb élményt is fel tudok ajánlani. Itt megnézhet ugyanis egy 15 perces videót, amelyet a bizottság számára állítottam össze, s amely felidézi a 18. századi színpad légkörét, azt a világot, amelyet Eszterházán kivételesen kedvező feltételek között lehetne rekonstruálni.
Nyitottnak tűnsz más zenei műfajok felé is. Csodálkozással vegyes érdeklődéssel hallgattam, amikor étteremben vacsora közben elbeszélgettél a prímással a hegedűjáték technikai kérdéseiről. Kiderült ekkor, hogy cigányzenei lemezt is szerkesztettél.
Hát a hegedűjáték technikájára vonatkozó tudásom nagyjából kimerül abban, hogy tudom: két egyvonalas d-nél mélyebb hang nem szólaltatható meg egyszerre a hegedűn, valamint azt is, hogy mi a különbség a természetes és a mesterséges üveghang között.
Cigányzenei lemezt egyébként sohasem szerkesztettem, de a 80-as években lemezgyári szerkesztőként valóban én kezdeményeztem, hogy vegyünk fel egy válogatást Domokos Pál Péter akkor megjelent és szenzációszámba menő kottakiadványából, amely 18. század végi és 19. század eleji magyar tánczenét tartalmazott, csupa addig ismeretlen anyagot. Viszont ennek a lemezfelvételnek köszönhetek egy nagyszerű és emlékezetes zenei élményt: ismeretségemet egy nagy előadóművésszel, a pár héttel ezelőtt elhunyt cimbalmossal, Ökrös Oszkárral. Na, ő azután virtigli cigányzenét játszott egész életében, a Mátyás-pincétől Bécsen keresztül Brüsszelig, de bizonyára Amerikában is. És biztos, hogy sohasem adta elő kortárs magyar szerzők műveit. Ehhez a lemezhez viszont kölcsönkértünk a Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményéből egy eredeti, 18. századi, citerányi nagyságú olasz cimbalmot, aminek semmilyen hangtompítója nem volt, és teljesen másként helyezkedett el rajta a – sokkal kevesebb – hang, mint a jól ismert Schunda-féle cimbalmon. Továbbá a hangolást sem tartotta tíz percnél sokkal tovább. Ennek következtében Ökrös Oszkár – ha jól emlékszem, akkor még „ifjabb” – a felvétel egész tartama alatt szentségelt (teljes joggal), de kiemelkedő művészi felelősséggel, az általam testközelből ismert hakniszellemtől meg sem érintve, mindvégig maximális koncentrációval dolgozott, és olyan kimeríthetetlen zenei fantáziával ontotta magából a legkülönbözőbb karakterű improvizációkat, hogy minden további nélkül elmehetett volna az utrechti vagy a hágai régi zenei szakra barokk improvizációt oktatni. Ez persze esze ágában sem volt; a zenei rendező, rég elvesztett barátom, Feszler Mónika viszont annyira el volt bűvölve Ökrös Oszitól, hogy a legkülönbözőbb ürügyekkel még jó néhányszor megismételtetett vele már remekül felvett számokat, hogy a rendezői fülkében tovább ámuldozhassunk és élvezkedhessünk.
A zene és a matematika mellett beszéljünk a nyelvekről, két okból is. Egyrészt tudom, hogy örömmel veted bele magadat bármelyik elsajátításába (például hiába tanultam én rendszeresen románul, mégis te voltál az, aki Máramarosszigeten kommunikáltál házigazdáinkkal), másrészt emlékeim szerint egyetemi tanulmányaink közben kacérkodtál a matematikai nyelvészettel.
Pontosabban Lippner Gyuri osztály- és évfolyamtársammal együtt felvételiztünk és mindketten felvételt is nyertünk a bölcsészkaron az általános nyelvészet szakra (pedig a félistennek látott, rettegve tisztelt Telegdi Zsigmond professzornál kellett vizsgáznunk). Csak éppen Gyuri el is végezte a szakot, én meg végül úgy döntöttem, hogy el se kezdem. Ezt ma már mélységesen bánom, mert mindig szenvedélyesen érdekelt a nyelvészet. Ezzel szemben négy teljes féléven át, életének utolsó két évében eljártam Benedek Marcellhez, a lakásán Műfordítás és stíluselemzés címen tartott szemináriumra. A matematikus indexemben benne is van mind a négy félév, a dékáni hivatalban nyilván nem tudtak vele mit kezdeni (végül is ELTE az ELTE), így aztán még az átlagomba is beszámították a bölcsészkaron ilyen esetekben automatikusan beírt jelest. S valóban érdekelnek az idegen nyelvek is, bár – talán az angolon kívül – minden nyelven csak felületesen tudok. Kicsit jobban talán a zene nyelvein: németül tűrhetően, franciául és olaszul már jóval kevésbé. A legnagyobb szerelmem a portugál nyelv – „porhanyó latin”, írta Kosztolányi –, és miután tavaly életemben először eljutottam Portugáliába, amelyet körülbelül az általam ismert legélhetőbb országnak találtam, nagyon erősen elhatároztam, hogy el fogom mélyíteni kapcsolatomat a nyelvvel.
Ennyi minden mellett még olyan hobbikra is futotta energiáidból, mint például az Amnesty International. Figyeled ma is a tevékenységüket?
Az Amnesty nem hobbi volt számomra, hanem (a rendszerváltás előtt és után) hosszú éveken át életem központi célja. Voltaképpen ezt is egyértelmű kudarcnak kell minősítenem, hogy akkoriban nem sikerült stabil és működőképes magyarországi szervezetet létrehoznunk – ez azután további éveken keresztül nem sikerült másoknak sem. Valahogyan azonban ez az egyértelmű kudarc mégis más volt, mint az addigiak – volt benne valami előremutató, ha tetszik, nemesítő. Mert azért a külső adottságok is rendkívül kedvezőtlenek voltak, és egy páran, Sattler Katalinnal, Jarovinszkij Igorral és másokkal együtt, igazán mindent megpróbáltunk megtenni az ügyért. Esetemben ez azt is jelentette, hogy végre találtam valamit, amibe teljes erőmmel bele tudtam szállni, nem nézve se jobbra, se balra.
A mai Amnesty – a nemzetközi is – bár lényegileg nem változott, mégis sok mindenben különbözik a 25–30 évvel ezelőttitől; ma már nem is tudok róla eleget. A maiak munkáját azért természetesen figyelemmel kísérem, sőt, ha nem is rendszeresen, de időnként személyes kapcsolatfelvételre is sor kerül közöttünk.
Kellene egy tanulság a végére. Hogyan, mit hasznosítottál végül is meglehetősen magas szintű matematikai tudásodból?
Hát azt nem tudom, hogy milyen szintű volt, de az biztos, hogy már egy évtizedes használaton kívül helyezés is minden tudást elsorvaszt, én pedig már huszonéves korom óta eltávolodtam a matematikától. De azért úgy érzem, hogy valami mégis maradandónak bizonyult belőle: ha az ember behatóbban foglalkozott matematikával, akkor másképp közelít a mindennapok problémáihoz, vagy akár erkölcsi problémákhoz is. Igaz, ezen a téren ugyanannyit köszönhetek Doki viselkedésmintáinak is, mint a matematikának.
Ami a fentiekből levonható tanulságot illeti, az teljesen egyértelmű. Nevezetesen: az a sokszor emlegetett életbölcsesség, mely szerint az, aki n éves koráig nem viszi semmire, az már soha nem is fogja, n ≤ 62-re biztosan nem igaz. Sejtés: n ≤ 120-ra sem. Nagyobb n-re még nem tudom.
Köszönöm az interjút :)