Az interjút Kelemen Bélával, a MOL Csoport Üzleti Kiválóság Igazgatójával, a Műegyetem címzetes egyetemi tanárával Illés Tibor készítette. Kelemen Béla rendszeres meghívott előadója a Műegyetemnek és a Veszprémi Pannon Egyetemnek. Az interjúban karrierjéről és sikerének titkáról mesél.
— I.T.: Régóta ismerjük egymást, hiszen először 1981-ben találkoztunk, amikor én még gimnáziumi tanuló voltam, Te pedig a bátyám évfolyamtársa a BME Vegyészmérnöki Karán. Emlékszem — később — érdekes beszélgetéseket folytattunk matematikáról, sportról. Mesélted, hogy Ódor Tiborral, aki az évfolyamtársam volt az ELTE matematikus szakán, közösen jártatok Győrben matematika olimpia előkészítőre. Számomra akkor úgy tűnt, hogy Neked a sport és a matematika valahogyan összefonódtak az életedben. Elmesélnéd, hogyan is volt ez?
— K.B.: Középiskolában fociztam, s mint nagyon sok fiúnak nekem is a futball jelentette az életet. A matematika csak amolyan furcsa hobbinak számított, hiszen orosz tagozatos osztályba jártam a gimnáziumba. A foci volt a mindenem, és a tanulás helyett is inkább rúgtam a bőrt. Természetesen ennek az lett a következménye, hogy időnként egy-egy gyengébb osztályzat is becsúszott. Ezt elégelte meg az édesanyám, és eltiltott a focitól. Közölte velem, hogy „fiam neked kitűnőnek kell lenned, mert ha nem leszel az, akkor az csak a trehányságod és a befektetett munka hiánya miatt lesz, úgyhogy ha focizni akarsz, akkor be kell bizonyítanod, hogy nemcsak okos vagy, hanem szorgalmas és eredményes is. Az, hogy okos vagy, az nem a te érdemed, de az eredmény már csak rajtad múlik.” Neki az volt a világos elvárása, hogy kitűnőnek kell lennem, vagy legalábbis ahhoz nagyon közeli eredményt kell elérnem.
— I.T.: Emlékszem arra is, hogy az egyetemi évfolyamodon is a legjobbak közé tartoztál.
— K.B.: Amikor szokásoddá válik beletenni a munkát, energiát, annak érdekében, hogy kijöjjön az eredmény, akkor a folyamatos, céltudatos munka az életed részévé válik. A tanulásban és a sportban is a tökéletes eredmény elérésére törekedtem mindig. A sport és a tanulás számomra ugyanazt jelentették, a kihívást a minél jobb teljesítmény elérése érdekében. Szóval a kettő erősítette és kiegészítette egymást. A sport egy alapvetően kompetitív közeg, ráadásul én kapus voltam, ahol vagy te védesz, vagy senki. Nem arról van szó, hogy van 11 hely, és pályázik rá 15-16 ember, és jó esélyed van, hogy valahová bekerülsz. Itt egy kapu van, és vagy te védesz, vagy valaki más, hiszen minimum ketten vannak kapusok, úgyhogy meg kellett küzdeni a helyemért. Én a komáromi csapatban játszottam. A város legnevezetesebb játékosa az Aranycsapat és a Barcelona egykori sztárja Czibor Zoltán volt. Így nem csoda, hogy minden gyerek futballozni akart. Én is.
16 évesen a KAC első csapatában (középső sor jobbról a negyedik zöld mezben)
— I.T.: Melyik gimnáziumban végeztél?
— K.B.: A komáromi Jókai Mór Gimnáziumban. Én Tatára akartam menni az Eötvösbe, mert az volt az elit gimnázium abban az időben Komárom megyében, és még közel is volt. De anyám megint közbeszólt és azt mondta, „Fiam, az az idő, amit utazással töltesz, kárba vész, ha ehelyett tanulsz, akkor egy másik gimnáziumban is ugyanolyan jó lehetsz”. Meg kell mondjam, igaza volt. Ez persze óriási szerencsével párosult, mert egy olyan osztályfőnököt kaptunk Sebestyén Józsefné személyében, aki mindent megtett azért, hogy mi ketten Gombival — Gombás László osztálytársam, aki szintén nagyon jó matematikai érzékkel bírt és később mat.-fiz.-en végzett az ELTE-n — minél jobban fejlődjünk. Az osztályfőnökünk matematika-fizika szakos tanár létére kapott egy orosz tagozatos osztályt. Nem kell mondanom, hogy az orosz tagozaton a reál affinitás viszonylag alacsony volt, de Sebi néni — mi csak hívtuk magunk között — mindent beleadott. Azt hiszem a nagyon sok jó tanárom közül ő volt az igazi, a nagybetűs Tanárom.
— I.T.: Tanárod munkája és példája benned is maradandó nyomot hagyott a matematika és természettudomány iránti vonzalom terén.
— K.B.: Én úgy hiszem, hogy neki köszönhetem azt, hogy most itt vagyok. Több szempontból is óriási szerepe volt ebben. A matematika oktatási stílusa rendkívül szisztematikus volt, a mai napig őrzöm azokat a füzeteket, amikben a feladatokat kidolgoztam. Ebben az osztályban nagyjából úgy működtünk, hogy ő ugyanannyit készült a matematika szakkörre, mint amennyit mi a feladat megoldással foglalkoztunk. Ez már neki is nagyon komoly kihívást jelentett. Harmadik osztályos voltam, amikor országos szinten kialakítottak egy matematika olimpiai előkészítő rendszert, ha jól emlékszem, ebben Reiman István játszott nagy szerepet. 10 megyei központban szerveztek egész napos szakköröket, és bennünket is Gombás barátommal meghívtak Győrbe, a Czapáry Endre által vezetett szakkörbe. Czapáry tanár úr — ahogy mi hívtuk Czapi bácsi — a győri Révai Miklós Gimnázium matematika tanára, példamutató matematika tanár volt, igazi fanatikus, aki csak azért élt, hogy mi matematikából jobbak legyünk. Az olimpiai előkészítőben találkoztam többek közt Ódor Tibivel is.
Az érettségi évében, a KöMaL legjobbjainak tablóján
— I.T.: Hogy kerültél a Műegyetemre?
— K.B.: 18 éves fejjel fogalmam sem volt, mi akarok lenni. Nem akartam matematikus lenni, mert azt gondoltam, hogy ücsörögni és mindenféle matematikai dolgokon gondolkodni nem nekem való, annál sokkal mozgékonyabb voltam. Orvos nem akartam lenni, mert a vértől rosszul lettem. Rajztanár vagy gépészmérnök sem, mert nem tudtam rajzolni. És így kizárásos alapon sodródtam a kémia felé, és végül vegyészmérnöknek jelentkeztem. A Veszprémi Egyetemre akartam menni, az osztályfőnököm azonban közbeszólt, s azt mondta, hogy nekem Budapesten a helyem, ő nem írja alá a veszprémi jelentkezésemet. Akkor még így működött a rendszer, nem úgy, mint ma, hogy mindenki szabadon csinálhat, amit akar. Ennek köszönhetem, hogy Műegyetemista lettem. Köszönet érte, igaza volt.
— I.T.: A Műegyetemen sem a legegyszerűbb dolgot választottad ki, hiszen a Fizikai Kémia Tanszéken kötöttél ki.
— K.B.: Ez a véletlen műve volt. Amikor elsősként bekerültem a kollégiumba, kaptam egy negyedéves szobatársat. A haverjának is elsős volt a szobatársa, és cserélni akartak, hogy ők egy szobában legyenek. Két hét alatt elintézték a cserét, de mi közben összebarátkoztunk. Kiderült, hogy ő TDK munkát végez a Fizikai Kémia Tanszéken a Spektroszkópia Csoportban. Akkor azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák a spektroszkópiát, de ez volt az első téma, ami szembejött velem a Műegyetemen. Amikor túljutottam az első évemen, és a kritikus tárgyakból látszott, hogy nem szerepeltem rosszul, akkor előjött a TDK, a spektroszkópia, és így kerültem a fizikai kémiával kapcsolatba.
A BME Martos Flóra kollégium kosárlabdacsapatának edzőtáborában, Rijekában. Az álló sorban jobbról a második Kelemen Béla, a guggoló sor közepén Illés Zoltán.
— I.T.: Az egyetemi matek nagyon könnyű lehetett neked a gimnáziumi képzésed után.
— K.B.: Nekem nem volt különösebb problémám a matematikával, de sokan megszenvedtek vele. Két féléven keresztül tartott az egyetemi matematika képzésünk, és dr. Nagy Béla volt az előadónk. A baj az volt, hogy elvont és a gyakorlattól nagyon távol álló matematikát tanított. Tele volt bizonyításokkal és kevésbé elképzelhető dolgokkal. Sajnos az előadásokat a gyakorlatok sem támogatták meg abból a szempontból, hogy az anyag megfoghatóvá váljon. Nyilván, amikor elkezdett a Fourier-transzformációról beszélni szárazon, az egy „hogy kerül a csizma az asztalra” téma. Amikor a spektroszkópiában szembejött velem a Fourier-transzformációs spektroszkópia, hát akkor megértettem, hogy mire való és mire kell.
— I.T.: Aztán diplomázás után végül kikötöttél a Fizikai Kémia Tanszéken.
— K.B.: A vegyészmérnök képzés már akkor is két lépcsőben zajlott, csak nem bolognai rendszernek hívták, hanem két egymásra épülő, üzemmérnök (3 év) és okleveles mérnök képzésnek (2 év). A legjobbaknak beindítottak egy egyéni tanterv szerinti képzést a második fokozaton, és én is a kiválasztottak közé kerültem. Nyilván a spektroszkópia volt a központi témám, sőt ekkor már demonstrátorként kezdtem oktatni a fizikai kémiát. Különböző méréseket én vezettem negyedévesként, ötödévesként, amiért némi pénzt is kaptam. A spektroszkópia mellett mágneses magrezonanciával. meg hasonlókkal kezdtem foglalkozni. Amikor végeztem 1986-ban, akkor elég kézenfekvő volt számomra, hogy ott maradok az egyetemen.
— I.T.: Az egyetemi karrier egy egészen vonzó dolog volt akkoriban? Gyorsan elkészítetted az egyetemi doktoridat?
— K.B.: Kétféle ember maradt ott akkor az egyetemen. Akik nagyon jók voltak a tanulmányaikban, vagy KISZ-, illetve pártvonalon megfelelő funkciót tudtak betölteni. Az 1980-as évek közepén még nem volt a maihoz hasonló intézményesített PhD rendszer, de el lehetett jutni az egyetemi doktorihoz, úgy is, hogy közben valamelyik tanszéken tanársegédként dolgoztál. Bevallom, hogy nekem csak az egyetemi állásomról való lemondás után sikerült befejeznem az egyetemi doktorimat. Úgy történt, hogy az egyetemen eltöltöttem még 5 évet, emellett nevelőtanár voltam a kollégiumban. Szóval élveztem az életet, imádtam oktatni mind az egyetemen, mind a kollégiumban. De aztán váltani kellett, az idő eljárt fölöttem is. Először kiköltöztem a kollégiumból, rá egy évre már családom volt, jött a rendszerváltás, és végül elhagytam az egyetemet. Miért hagytam ott az egyetemi létet? Akik azokban a '89-'90-'91-es időkben éltek, azok számára a politikai és gazdasági változások szinte felfoghatatlan méreteket öltöttek. Különösen a '70-es, '80-as évek után ez a változás gyakorlatilag fenekestül fordította fel Magyarországot, és ez engem is drámaian érintett. Valójában megteremtette a lehetőséget, hogy mindenki az lehet, ami szeretne, csak tenni kell érte.
— I.T.: Szóval a Műegyetemről távoztál, és hol kaptál munkát ezután?
— K.B.: Egy Allcom nevű amerikai-magyar vegyesvállalathoz mentem. Be kell vallanom, tulajdonképpen „kilóra megvettek”. Ugyan én tudós, kutató szerettem volna lenni, és az első évek alapján ez nagyon tetszett is. Nem emlékszem a számokra, hogy akkor mennyi volt az egyetemi fizetésem, egyet tudok, hogy orvos feleségemmel lakást akartunk venni, és hitelt csak olyan mértékben vehettünk fel, hogy a törlesztés nem haladhatta meg a jövedelmünk 33%-át. Ha jól emlékszem, ez kb. 
Ft volt. S akkor úgy döntöttem, ha valaki 
Ft-ot fizet nekem havonta — ami akkor nagy fizetésnek számított — akkor teljesen mindegy, hogy milyen munkát kell végeznem, feladom a kutatói ambícióimat. Szóval kaptam egy ilyen ajánlatot, otthagytam az egyetemi tanársegédi állásomat, és végül megvettük az első közös lakásunkat Kőbányán.
— I.T.: Így kerültél az olajiparral kapcsolatba?
— K.B.: Igen, mert a cég, ahova elszegődtem, olajtermék-kereskedelemmel foglalkozott. Az Allcom egy 50-50%-ban amerikai és magyar tulajdonú vegyesvállalat volt, amit a rendszerváltás után hoztak létre az amerikai Phibro és a magyar állami tulajdonú Minerálimpex. A cél az volt, hogy orosz kőolajat feldolgozva/feldolgoztatva a nyugati piacra tudjunk termékeket eladni. Azt hiszem nagyon jó iskola volt, itt tanultam meg az igazi üzleti gondolkodást és azt, hogy profit nélkül nem lehet élni. A filozófia egyszerű volt ebben a vállalatban. Január elsején mintha a vállalat pénztárcájából kivették volna az éves költséget, azaz a példa kedvéért mondjuk mínusz 100 millió forinton áll a kassza, amit nekünk hónapról hónapra kell feltölteni a nyereséges tevékenységünkkel. Ha májusban elértük a nullát, akkor jó évünk lett, ha ez csak októberre sikerült, akkor „felkopott az állunk”, mert nem kaptunk prémiumot. A prémium a cég nyereségének kb. 10%-át tette ki, és összemérhető volt az egyének éves fizetésével. Ez ma általánosan bevett modell a gazdasági életben, de 1992-ben nóvumnak számított Magyarországon.
— I.T.: Nagyon érdekes és tanulságos volt az életed első közel 30 éve, de most ugorjunk az időben. Először is gratulálni szeretnék, hogy az Európai Kőolajfinomítók Szövetsége az elnökévé választott 2017. június 8-án. 1992-ben indult az olajipari pályafutásod, és 2017-re ide jutottál. Nyilván, egy ilyen pályafutásnak sok csúcsa volt, és ez az egyik, hogy egy nemzetközi szervezet megválasztott az elnökévé. Ez azt jelenti, hogy külföldi kollégák, üzleti ellenfelek is elismerik a munkádat és tisztelnek, megbecsülnek Téged.
— K.B.: Két futballista nem szakmailag ellenfél, csak a bajnokságban ellenfelek, egyébként mindkettőnek közös érdeke, hogy maga a futball fejlődjön, népszerű legyen, a közönség minél jobban szórakozzon. És persze a focit válassza a közönség, ne a Formula 1-t vagy más sportágakat. E tekintetben a kőolajipar is olyan, mint a foci. Magát a szövetséget is azért hozták létre és azért dolgozik, hogy a kőolaj-feldolgozásnak illetve a kőolajtermékeknek a vásárlók piacán meg legyen a helye, egyenlő feltételeket kapjon mindenki a versenytársakkal szemben mind a gyártásban, mind az értékesítésben. Ne érje diszkriminatív megkülönböztetés az iparágat és a terméket, például a többi energiahordozóval és az alternatív megoldásokkal szemben. Ennek az európai szervezetnek körülbelül 40 tagvállalata van. 100%-ban lefedi az európai finomítókat, és nagyjából 75%-ban az európai üzemanyag-forgalmazó cégeket. Két fontos területe közül az egyik egy technológiai környezetvédelmi terület, ahol a tagvállalatok együttműködnek nem elsősorban technológiai fejlesztésekben, hanem környezetvédelmi, levegőkémiai, és sok más témában. Összefognak azért, hogy minél kisebb károkat és minél kisebb terhelést okozzon maga az ipar a környezetnek, a levegőnek, a víznek, és legfőképpen az embereknek. A másik pedig a lobbitevékenység, amelynek célja, hogy az európai szabályozás egyenlő feltételeket teremtsen a versenyben. Szeretnénk elérni, hogy az európai döntéshozók ne a pillanatnyi divatnak és politikailag népszerű szlogeneknek felülve módosítsanak a szabályokon, hanem technológiasemleges és költséghatékony irányba tereljék a versenyt, s a versenypályán győzzön a jobbik. És természetesen az energiaiparban ne hagyják figyelmen kívül a természettudományok alaptörvényeit, mondjuk az energiamegmaradás törvényét.
Slovnaft finomítóban egy üzemi reaktor tetején 2016-ban
— I.T.: Tehát ez a 25 éves olajipari karriered egyik állomása. Már említettél néhány kulcsszót, ami igazából utal arra, hogy miért is beszélgetünk. Kiderült, hogy a termelés és az értékesítés mögött matematikai modellek állnak. Minket is összeköt az operációkutatás. Még mindig emlékszem arra, amikor azt mondtad, hogy „Tibor, engem nem érdekel az aktuális megoldásod erre a feladatra, adjál egy nagyon jó megoldást, ami stabil és fizikailag megvalósítható”. Sokat beszélgettünk arról, hogy mit értesz stabilitás alatt. Legyen stabil: azalatt az értetted, hogy ha megváltoznak az árak, alapanyag- vagy termékárak és egyebek, akkor azzal arányosan változzanak a kimeneti paraméterek, elsősorban a gyártandó mennyiségek is. Nagyon érdekes számomra a szemléleted, hogy nem az optimum érdekes, hanem a stabil, jó megoldás, ami kivitelezhető. Hol és mikor találkoztál újra a matematikával, mint olajipari vezető, és milyen feladatokat láttál el ezzel kapcsolatban?
— K.B.: Belecsöppentem az olajipari értéklánc értékesítési végébe, mint kereskedő, aki a termelőtől megveszi és a kiskereskedőnek pedig eladja a terméket, és a vétel és eladás közötti különbözetből tud megélni. Időben, térben ez a különbözet mutatja és méri az eredményüket. Aztán a kereskedelemből előbb-utóbb Magyarország minden olajipari cége vagy kezdeményezése bekerül a MOL-ba, így történt velünk is. A MOL 1997-ben tulajdonrészt szerzett abban az olajipari kereskedő cégben, ahol dolgoztam. A másik tulajdonossal együtt gyorsan úgy döntöttek, hogy felszámolják a cégünk tevékenységét. Így kötöttem ki a MOL-nál, és ekkor kezdődött a MOL-os pályafutásom. Először PB gázzal, majd bitumennel kereskedtünk. azaz a MOL-termékeket értékesítettük a piacon. A MOL-ban 2001-ben egy nagy átalakulás során létrejött egy Supply Chain Managementnek (SCM = ellátási lánc) nevezett szervezet, ami tulajdonképpen ezt az értékláncalapú működést volt hivatott támogatni és érvényre juttatni. Egyéb iparágakban ez már létezett, és főleg a gyártás és a logisztika optimalizálását jelentette.
— I.T.: Az jutott eszembe, hogy 2001-ben Budapesten volt a vízilabda Európa bajnokság és a horvát és a magyar válogatott akkor bronzmérkőzést játszott, amit megnyertünk. Akkor én a bátyámmal és a fiammal a lelátón ültem, és te a félidőben leszóltál, hogy „Illések már megint itt vagytok a környékemen?” Nagyon érdekes dolgokról beszélgettünk, a sportról és a múltról, és mielőtt elváltunk volna azt mondtad, hogy „Te figyelj, itt a névjegykártyám. Az egyik beosztottam állandóan matematikus után kiált”. A doktori témavezetőm és a diplomamunka vezetőm volt Terlaky Tamás, aki a '70-es évek végén ott dolgozott a MOL elődjénél, és arról meséltél, hogy azok, akik dolgoztak Vele, még 10 vagy 15 évvel később is beszéltek Terlaky Tamásról és nagyon hasznos operációkutatási tudásáról. Megkérdezted, ebben a stílusban, hogy „még mindig azzal a hülyeséggel foglalkozol, hogy operációkutatás?” Azóta, 2001 óta többször dolgoztunk a MOL számára, és különböző operációkutatási, a termeléstervezéssel összefüggő kérdésekkel foglalkoztunk. Ennyire égető volt a matematikus jelenléte? Mert úgy érzem, amikor létrehoztátok az ellátásilánc-csoportot, akkor minőségileg magasabb szintre emeltétek a cég működését, irányítását. A matematika alkalmazása egy eszköz volt a vállalat céljai megvalósítása érdekében, nem feltétlenül közvetlenül, hanem a szoftvereken keresztül.
— K.B.: Én a történetre úgy emlékszem, hogy együtt laktunk a bátyáddal a Martos kollégiumban még egyetemistaként. Onnan ismertük egymást, és valóban egy vízilabda meccsen találkoztam a bátyáddal — már nem emlékszem melyik meccsen, — ő mondta, hogy te matematikus vagy. Később, amikor már a MOL-ban beszélgettünk, számomra akkor derült ki, hogy te Terlaky-tanítvány vagy, és Tamás utóda az ELTE Operációkutatási Tanszékén. Maga az olajipari termeléstervezés elvi modellezése a '70-es, '80-as években kezdődött a folyamatos működést igénylő iparágakban, mint a petrolkémia és az olajipar is. Terlaky Tamás — ma Pennsylvaniában a betlehemi egyetem professzora — volt az, aki segítette a mérnököket az operációkutatási modellek felépítésében és megoldásában az akkori informatikai lehetőségek figyelembevételével. Miután a MOL-ban létrehoztuk a fent nevezett SCM csapatot, onnét kezdve intézményesített formában kellett a vállalatot úgy átalakítani, hogy értékláncalapú legyen a működése, és nem szétdaraboltan a termelés vagy kőolajfinomítás, a logisztika vagy a kereskedelem érdekeinek a figyelembevételével, hanem az egész értékláncot tekintve kellett optimalizálni a rendszert. Ahhoz, hogy ez a fajta filozófia érvényre jusson, kellett egy magasan pozícionált szervezet is. A szervezettől persze még a filozófia nem fog érvényre jutni, ahhoz a termelést, a logisztikát, a kereskedelmet is trenírozni kellett, egyszerűen egészen máshogy kellett gondolkodni. Az induláskor még nem tudtam, hogy milyen mértékben kell nekünk matematikus támogatás, de fixa ideám volt, hogy meg kell értenünk, hogy mi van az ellátási lánc teljes folyamatában, hogyan kell ezt a munkát szervezni és irányítani a MOL Csoport szintjén, és ne csak fogjuk a kalapácsot — ami esetünkben egy igen drága, amerikai szoftver volt — hogy beverjük a szöget a falba. Legalább azt szerettem volna elérni, hogy értsük meg, hogy a kalapács hogyan működik. Persze, ahogyan egyre inkább teljessé tettük az ellátásilánc-modellünket, elindultunk egy komplexebb irányba, egyre inkább lényegessé vált, hogy megértsük a modelleket és a megoldó algoritmusok működését is, nem pedig csak használjuk a szoftvert, mint egy fekete dobozt. Ehhez kellett a matematikus, speciális operációkutatási ismeretekkel. Kideríteni, milyen modellt hogyan old meg a szoftver. Egyértelmű, hogy számítógépes eszköz nélkül az egész elmélet csupán egy szép elmélet marad. Ahhoz, hogy az egész értékláncban addig önmagát a legfontosabb elemnek tartó termelés vezetése rájöjjön, hogy mit kell termelni, azt — a cég szempontjából — nem ő tudja a legjobban meghatározni, nekünk kellett bizonyítani. Világos volt azonnal, hogy az ellátási lánc egészét az alapanyag-beszerzéstől a termékek piacokon történő eladásáig egységes rendszerben kell kezelni. Ehhez olyan matematikai megalapozottságú, jól működő és megbízható eredményt adó eszköz (szoftver) kellett, amit az olajipari szakma referenciaként elfogad. Az olajiparban — Basil Joffee munkásága óta — vagyis a 80-as évek elejétől kezdve fejlesztenek egy ilyen eszközt, amit ma PIMS néven ismernek. A PIMS napi használata, az egész ellátási lánc mérete és bonyolultsága miatt nélkülözhetetlenné vált. Lokális megoldások helyett, MOL Csoport szintű globális megoldásokat kellett produkálni. A PIMS volt alkalmas arra, hogy a tényeket, az adatokat, a rendelkezésre álló információkat felhasználva, a szakértők modelljei alapján elkészítse azt az operációkutatási modellt, amelyet szekvenciális lineáris programozási módszerrel megoldva kimutassa, hogy mit kellene termelni, mert úgy néz ki, hogy ez fizet a legjobban. Persze ez a kép, ami a matematika jelentőségét és nélkülözhetetlenségét mutatja, több éves együttműködésünk alapján tisztult le ennyire.
— I.T.: Emlékszem a kezdetekre, 2002 januárjában egy féléves előkészítő munka után tartottam egy operációkutatási továbbképzést az ellátási lánc menedzsment szakértőinek. Ez után egy újabb együttműködés keretében sikerült tisztáznunk, hogy milyen modelleket és hogyan old meg a PIMS. 2004-től kezdve az ELTE folytonos optimalizálással foglalkozó kutatócsoport tagjaival közösen, többször dolgoztunk Nektek, a MOL Csoport ellátási lánc csoportjának, különböző modellezési, érzékenységvizsgálati és egyéb a termelés tervezéssel összefüggő operációkutatási kérdéseken. Nem tudom, hogy emlékszel-e arra a kijelentésedre, amikor azt mondtad, hogy „kellenének matematikusok, akik itt egyedül is, a Te irányításod nélkül tudnának dolgozni”. Ezután több beszélgetés alatt kiderítettük, hogy Neked nem klasszikusan képzett matematikusok kellenek, hanem olyan szakemberek, akik három szaktudással rendelkeznek, azaz kiváló operációkutatási, számítástechnikai és folyamatszabályozási ismeretekkel. Sőt az is elvárás, hogy ezekből legalább kettőt profi szinten tudjanak. Egyszer az irodádban találtuk ki, hogy kellene egy ilyen képzést indítani, és végül a veszprémiekkel elindítottátok a PIMS Akadémiát.
— K.B.: Kétfelé választanám a dolgot. Kellett nekünk matematikus/operációkutató is, azt én úgy értettem, — és ma is úgy értem — hogy olyan szakértő, aki megérti a gyakorlati problémákat, és át tudja ültetni a matematika nyelvére. Szükséges, hogy az ellátási lánccal foglalkozó csapat rendelkezzen ilyen profilú szakemberrel. A PIMS Akadémia egy kicsit más történet. A MOL Csoport termelését, értékesítését stb. leíró modell egyre bonyolultabb lett, egyre több elemet tartalmazott, egyre komplexebbé vált az a való világ, amit át kellett ültetni a modellbe, egyre speciálisabb tudást igényelt azoktól, akik a PIMS-et használták. Komoly gondot okozott a megfelelő ismeretekkel és képességekkel rendelkező kollégák verbuválása és betanítása. Egyszóval, gond volt a szakértői utánpótlással. Ez a fajta karrierút a 2000-es évek fiatalságának nem volt eléggé vonzó. Senki nem akart kizárólag operációkutatási modellek megoldásával foglalkozni, vagy ahogyan mi mondjuk, lineáris programozást futtatni. Ebben az időszakban azt gondoltuk, hogy egyféleképpen lehet ennek a nagyon fontos feladatnak az elvégzését vonzóvá tenni, ha dinamikussá tesszük a karrierutat. A speciális tudás gyors, célirányos megszerzése, 3-5 év aktív optimalizálási tevékenység, majd új kihívások egyéb üzleti területeken. Ez csak akkor tehető meg, ha folyamatos az utánpótlás és a képzés. Ugyan a továbblépő kolléga speciális PIMS tudása kvázi elveszik, de az optimálásban megszerzett globális ismeretei rendkívül hasznosak az értékláncalapú gondolkodás elmélyítésében az üzlet egyéb területein.
Mi házon belül több okból sem tudtuk megvalósítani a képzést. Egyrészt mindig minden fontosabbnak tűnt, mint kiképezni egy új embert, másrészt azok, akik tanítottak volna, sokkal inkább azt érezték, hogy az ő székükre lesz majd veszélyes az illető, és nem hagyták, hogy az újonc pl. hozzányúljon a modellhez. A külső képzés így létfontosságúvá vált. Friedler Ferencék a Pannon Egyetemen elvállalták ezt a feladatot, és a kétévente indított PIMS Akadémiával hozzájárultak a szakértői gárda folyamatos megújításához. Nem kell szomorkodnod, Tibor, hogy nem az ELTE-re került a képzés, mert az operációkutatás tárgy — amelyet volt tanárod, Maros István tanított, ma pedig már a fiatal utódok oktatják — így is egy komoly nehéz tárgyként szerepel a képzésben.
— I.T.: Maros Istvántól nemcsak az operációkutatás számítógépes módszerei tárgyat tanultam az egyetemen, hanem az első munkahelyemen, az MTA SZTAKI Alkalmazott Matematika Főosztályán ő volt az első főnököm is. Térjünk rá az operációkutatási feladatra. Ez egy több periódusos, több termelő céges operációkutatási feladat, amelynek az adatai — leginkább a gazdasági körülmények és a meglévő raktárkészletek miatt — hónapról-hónapra változnak. A méretekről is beszélhetünk: egy 6 hónapos modell az körülbelül 
-es méretű lineáris programozási feladatra vezet, ami igazából nem is LP, mert a modell feltételeinek 10%-a bilineáris feltétel, ahol minőségi és mennyiségi változók szorzata szerepel a feltételben, igen nehézzé téve a feladat numerikusan stabil megoldását. A modellezésen és megoldáson dolgozó szakértők munkája nagyon nehéz, állandó stresszel járó munka, hiszen rövid határidővel kell az aktuális modellt elkészíteni és a termelési tervet kiszámolni.
— K.B.: Az operációkutatási modell-mátrixnak több millió eleme van, de ezek nagy része, közel 95%-a nulla, amiknek nincs jelentősége. A feladat méretéhez képest mindössze néhány ezer nullától eltérő számnak van jelentősége. Azok pontos megadása dönt a siker vagy sikertelenség kérdésről.
— I.T.: Az operációkutatás szakos hallgatók az 1980-as években pontosan Maros Istvántól tanultak a strukturált, több periódusos, nagyméretű lineáris programozási feladat általad is említett jellemzőjéről, a ritkásságról. A nagyméretű, gyakorlatból származó LP feladatok rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, hogy az adataiknak mindössze a 2-3 százaléka nem nulla. A nagyméretű LP feladatokat pontosan ezért tudjuk megoldani. Ha tele volna nem nulla adattal, akkor nem tudnánk megoldani, sőt tárolni is alig.
— K.B.: Ez bennünket nem vigasztal. De még egy fontos eleme van ennek az egész optimalizálásnak. Mindent meg lehet csinálni a modellel, a számítógéppel, a papírral, de a nap végén mégiscsak oda kell adni a vevőnek a benzint, egyébként a vállalat értelmét veszti. Ez nagyon fontos segédeszköz, nagyon fontos eleme a rendszernek. Ez segít abban, hogy jól működjünk, de nem ettől működünk.
— I.T.: A PIMS Akadémia végül is a veszprémi egyetemen indult el, és azóta sikertörténet lett.
— K.B.: Így igaz, ez egy tradicionális, angol nyelvű, nemzetközi posztgraduális képzés lett. Neked ebben nagy szereped volt. Arra emlékszem, hogy egy matematikai konferencián voltunk Veszprémben, amit mi azóta is szponzorálunk. Én ott találkoztam először Terlaky Tamással és Friedler Ferivel, és ugyan mi, mint MOL közel álltunk a Veszprémi Egyetem Mérnök Karához, de Feri volt az, aki mint az Informatika Kar dékánja, kapva kapott az ötleten és megvalósította. A következő év szeptemberében (2007) elindult a képzés, amelyet azóta is kétévente hirdet meg a Pannon Egyetem, s 10-15 főnek biztosít helyet.
A kezdetek óta több, mint 50-en végeztek, van közöttük, aki nemzetközi karriert futott be, és így a képzésnek nemzetközi híre is van. A végzettek 25%-a nem is a MOL-nál dolgozik már, hanem nagy nemzetközi cégeknél, mint az OMV, Shell, Shell Global Solutions, AspenTech., ami azt bizonyítja, hogy a végzősök jók, nagyon piacképes tudást kapnak.
— I.T.: Mekkora a matematikusok részaránya ebben a képzésben? Szoktak időről-időre feltűnni matematikusok, vagy inkább vegyészmérnökök jelentkeznek?
— K.B.: Vegyes a jelentkezők halmaza, de általában kevés a matematikus. Egy elég szigorú feltételrendszer szerint választunk ki a körülbelül 100-120 jelentkező közül 10-15 embert, aki részt vehet a képzésen. Vagyis 8-10-szeres túljelentkezés van. A PIMS Akadémia egy 1 éves posztgraduális képzés volt, a felvettek ösztöndíjat kaptak a vállalattól, illetve az egyetemtől, és ezzel bizonyos kötelezettséget vállaltak. 2013-tól a képzés egy komplexebb egység része, amely az egy év egyetem mellett egy év „on the job” gyakorlati képzést is tartalmazott. Az egyetemi képzés továbbra is a veszprémi egyetem Alkalmazott Informatikai Karán folyik. Mai munkám miatt már én is csak távolabbról követem a PIMS Akadémiát. Természetesen a fejlődés folyamatos, az idei évtől további átalakuláson megy keresztül, ma már inkább „Value Chain Academy”-nek lehetne hívni, ami az egyre erősödő értékláncalapú megközelítést tükrözi, mind formájában, mind tartalmában.
— I.T.: Igazából sok hozzád hasonló vezetővel beszélgettem már, akik a matematikát nagyra értékelik és elismerik a matematikusok szerepét az iparban is. Általában azt mondják, hogy 15-20 mérnökre jutnia kell egy matematikusnak. Mindig meg szoktam kérdezni, hogy annak a matematikusnak ki tudjátok-e használni a képességeit? A válaszuk az, hogy a 15-20 mérnöknek mindig van olyan típusú kérdése, amihez egy matematikai gondolkodású vagy tudású ember kell. Neked erről mi a véleményed?
— K.B.: Egy biztos, hogy a hétköznapi problémák megoldása modern eszközökkel csak úgy lehetséges, ha ezeket a problémákat le tudjuk fordítani a matematika nyelvére, a matematika eszközeivel megoldjuk, és vissza tudjuk fordítani a megoldást és a következményeket a valós folyamatokra.
— I.T.: Ezek szerint azért a matematikus hallgatóink ne keseredjenek el, mert van számukra hely az iparban! Most így mellesleg említeném meg, hogy amikor te a Műszaki Egyetemre jártál, akkor volt egy matematikus mérnökképzés a Gépészmérnöki Karon (GPK). Ez újra elindul. A gépészmérnökök fogalmazták meg azt az igényt, hogy legyen újra matematikus mérnökképzés. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gépészmérnök évfolyamokon, a körülbelül 350 főből van egy 15-20%-os kisebbség, aki sokkal jobban tudja a matematikát, mint a többiek. Az évfolyamból körülbelül 20 fő specializálódhat matematikus mérnöknek. Ezek a hallgatók a 18 kreditnyi matematika helyett 60 kredit matematikát tanulnak majd. A GPK vezetésnek az az elképzelése, hogy kellenek a matematikában jobban képzett emberek, és célirányosan választották ki a tárgyakat, hogy ezzel segítsék a kutatás-fejlesztési irányba a mérnököket. Talán az a filozófiájuk, hogy jobb, ha egy mérnök több matematikát tud, mint ha a matematikusnak kell elmagyarázni, hogy mi az ipari probléma. Egy matematikus mérnöknek megvan a mérnöki tudása, a matematikai hátterével több problémát tud megoldani, mint a megfelelő matematikai ismeretekkel nem rendelkező átlagos társa. Másfelől, ha matematikai szempontból nagyon nehéz a valós probléma — ami manapság már rendszeresen előfordul — akkor pedig sokkal rövidebb idő alatt magyarázhatja el a problémát egy alkalmazott matematikusnak, hiszen komoly matematikai ismeretekkel és készségekkel rendelkezik.
— K.B.: A leglényegesebb elem, hogy a komplex probléma megoldásához több szakterület tudjon egymással kommunikálni és le tudja fordítani egyik a másik nyelvére a problémát. Ahogy a gépészmérnököknek ma sokkal több matematikát kellene tanítani, ugyanúgy több villamossággal, kémiával kéne foglalkozniuk, hogy az adott speciális feladatban képes legyen szakmai team-munkára.
— I.T.: A BME matematikusképzésében vannak erre apró lépések. A mesterképzésen van a témalabor nevezetű tárgy, ami alatt a hallgatóink nem matematikusoktól kapnak feladatot, és a nem matematikus témavezető mellett, egy matematikus konzulenssel is megvitatják a megoldandó kérdést. Ez eléggé hatékony formája az együttműködésnek és a hallgatókat arra neveli, hogy képesek legyenek szakmai kérdésekről kommunikálni másmilyen háttérrel rendelkező szakértőkkel. Erre a BME maga megteremti a feltételeket, de értem, hogy te ennél sokkal többet szeretnél.
— K.B.: Ha egy statikai feladatot csak bonyolult vektorrendszerrel adsz meg, akkor nagyon elvont feladatot kapsz. De ha lerajzolod, és megmutatod, hogy ezek a vektorok mik is valójában, akkor a probléma rögtön kézzelfoghatóvá válik, egy hétköznapi feladathoz fog hasonlítani. Nem mindegy, hogy a követ azért faragod, hogy templomot építs, vagy rabszolgaként követ faragsz. Nagy különbség.
— I.T.: Zárszónak még mit szeretnél elmondani? Mi az, amit bárkinek tanácsolni tudnál, mik a legfontosabbak a sikeres karrierhez? Nyilván a matematika fontos számodra a gondolkodás miatt. A szorgalom is, amit anyukád követelt meg a focizásért cserébe a gimnáziumban, és amire szükséged volt, hogy mindezt elérd. De mi a lényege a munkásságodnak? Mi az, amit te mondanál, mit csináljon az ember, hogy jól érezze magát és sikeres legyen?
— K.B.: Bárhol is vagy, érezd jól magad a saját bőrödben, ez csak rajtad múlik. Nem a körülmények tesznek boldoggá. A Műegyetemen tettem néhány kitérőt: a spektroszkópia egy idő után nem adott újat, ezért elmentem a mezőgazdaság-kémia analitika csoportba ipari alkalmazások megoldásán dolgozni. Később bekerültem a termodinamika csoporthoz, ahol ott volt Oláh Karcsi bácsi, akinek a mai napig egyik legnagyobb tisztelője vagyok. Sok embertől sok mindent tanulhattam, de valószínűleg tőle tanultam a legtöbbet, mind szakmában, mind a feladatokhoz való viszonyulásban. Egyszer, a sok beszélgetésünk közül az egyik során azt mondta, hogy „Béla, én nagyon szerencsés ember vagyok, mert mindig mindent elfelejtek”. Néztem nagy, kerek szemekkel, hogy „Karcsi bácsi, ez mitől szerencsés?” „Tudod, mikor elfelejtek valamit, akkor mindig tudok újra tanulni és újat tanulni”, és ez valószínűleg az élet esszenciája. Képesnek lenni újra tanulni és újat tanulni. Egy másik nagy igazság a tudomány világában, hogy az új tanok akkor kerülnek elfogadásra, ha a régi tanok hirdetői kihalnak. De nem kihalni kell, hanem újat tanulni!
— I.T.: Nagyon szépen köszönjük a beszélgetést. Az utolsó nagyon érdekes történeteddel már címet is adtál a beszélgetésünkből készülő cikknek: Újra tanulni és újat tanulni!
A cikket lejegyezte és szerkesztette: Romsics Erzsébet.
A cikket lektorálta: Illés Tibor és Kelemen Béla.