„Kipróbáltam: tényleg tanítani szeretnék” – Beszélgetés Kézdy Judittal
Kézdy Judit, az ELTE harmadéves matematika- és kémiatanár szakos hallgatója két éve korábbi iskolájában, a budapesti Eötvös József Gimnáziumban tanít: egy közel húsz fős csoportot készített fel az emelt szintű érettségire. Nem is akármilyen eredménnyel!
Nem a könnyebb, inkább a nehezebb utakat keresi. Helytállt kezdő tanárként és közben az egyetemi óráit sem hanyagolta el – több oktató egybehangzó véleménye, hogy azon túl, hogy a gyakorlatok során a csoport motorja – aki gyorsan és sikerrel oldja meg a nehéz feladatokat, valamint módszertani kérdésekre is képzett és kreatív válaszokat ad –, mindig minden házi feladatra, illetve az anyagon messze túlmutató, érdekes, szorgalmi feladatra is szán időt. Nyilvánvaló, hogy Judit sem a matematikában, sem a tanári mesterség elsajátításában nem csak a kiválóra törekszik, hanem a „többre”. Az ELTE Eötvös József Collegium matematikamódszertani előadásainak elmaradhatatlan (külsős) látogatója, valamint évről évre aktív résztvevője a Rátz László Vándorgyűlésnek.
Szabadidejében falat mászik, zenél, fut, mesekönyvet ír, hallgatótársainak társasozós alkalmakat szervez…
Melyik a kedvenc (kötél)csomód?
Hogy micsoda?
Egy kötélre többféleképpen is lehet csomót kötni. Melyik a kedvenced? Csak azért kérdezem, mert egyszer azt mondtad, hogy ha nem jön be a tanítás, akkor elmész ipari alpinistának.
Ja, már emlékszem. 😊 Nem képezem át magam alpinistának, egyre jobban szeretek tanítani. De egy csomót tényleg ismerek: a pereccsomót.
Örülök neki! És honnan jött az alpin?
Nagyon szeretek magas helyekre felmászni. Rendszeresen járok falat mászni, de a fára mászást is élvezem.
Gondolom, szoktál használni kötélbiztosítást.
Természetesen, amikor szükséges. A fákon például nem kell, ott biztonságban érzem magam. És különben jól is keresnek az ipari alpinisták, tehát fizetéskiegészítésnek sem lenne rossz. Az a legizgalmasabb, amikor egy szál kötélen lógva a fán láncfűrésszel vágják maguk alatt a fát.
Ezt Te is ki fogod próbálni?
Nem valószínű. Tanár akarok lenni a következő 40-50 évben.
Hasonlóan izgalmas helyzetek azért a tanítás során is adódnak… És miért éppen tanár?
Ez nagyon hamar kezdődött: már alsósként elhatároztam. Az iskolánkban időnként voltak fordított napok (amikor a diákok tarthattak órát), ezekre mindig jelentkeztem. Illetve egy barátnőmnek készítettem még harmadikosként egy gyakorló feladatsort az írásbeli szorzáshoz. Egy színező különböző tartományait aszerint kellett kiszínezni, hogy milyen eredmény jött ki az ott található szorzatra. A tanító néninknek annyira megtetszett, hogy megkért, készítsek egyet az egész osztály számára is. Úgyhogy végül a szorzós színezőmet kapták meg a többiek házinak.
Egy időben az orvosin is gondolkodtam, de nem volt erős a vonzás, illetve édesanyám nagyon lebeszélt róla, a tanári pályát viszont kifejezetten támogatta.
Édesanyád orvos?
Igen, édesapám pedig a Duna-Ipoly Nemzeti Parknál dolgozik.
Mennyire az ő hatásuk, hogy a kémia lett a másik szakod?
Nem igazán. Ötödiktől nyolcadikig matek-magyar szakos tanár akartam lenni, aztán német, majd biológia lépett a matek mellé, de sajnos az Eötvös Gimnáziumban nem lehetett matek-biosz fakultációt választani, így lett végül a kémia.
A magyaros énedet hogyan tudod művelni?
Rengeteget olvastam még általános iskolában. Óraközi szünetekben, illetve – nagy ritkán – még az órákon is.
És most, hogy már minden érdekeset elolvastál, elkezdtél írni.
Messze nem olvastam annyit, mint szerettem volna, de azért mindig van egy könyv a táskámban, most éppen Dienes Zoltán visszaemlékezései. De valóban elkezdtem mesekönyvet írni.
A mesés matekfeladataid is szerepelni fognak benne?
Nem, ezek inkább kalandregények, fantasy-k, de nem is valószínű, hogy lesz belőlük valami, inkább csak a saját szórakoztatásomra csinálom. Az viszont felmerült – amikor az egyik unokatestvéremet készítettem felvételire –, hogy mesés feladatokból összerakok majd egyszer egy felvételire készítő feladatgyűjteményt.
Még mit szoktál csinálni a saját szórakoztatásodra?
Az első egyetemista évemben rögtön elkezdtem az ELTE vonószenekarában játszani (általános iskola második osztálya óta csellózom), aztán másodévben láttam, hogy a tanítás mellett nem fog beleférni. Akkor úgy voltam vele, hogy tartok egy kis szünetet, de lehet, hogy már nem is fogok visszamenni. Nagyon régóta párhuzamosan folyik az életemben a zene és a sport – hetedikes korom óta tájfutok –, és most úgy döntöttem, hogy a tájfutást szeretném inkább megtartani.
Miért éppen cselló és tájfutás?
Van két nővérem, és én mindenben azt csináltam, amit ők csináltak. Sokáig csak olyan táborba (erdei sátortábor) mentem, ahova ők. Mindketten zenéltek, úgyhogy én is szerettem volna zenélni. Amikor nem annyira élveztem a csellózást, akkor amiatt tartottam ki, mert ők sem hagyták abba a hegedülést, illetve a furulyázást és oboázást. Sőt, konkrétan a hangszert is ők választották ki nekem: mondták, hogy kell egy basszus a trióba, úgyhogy csellóznom kell. Én hárfázni és harsonázni szerettem volna, de nem volt választásom. Azért idővel rájöttem, hogy a cselló a legjobb hangszer. Gyakran zenélünk együtt, különben ezt – a kamara és a zenekarban muzsikálást is – jobban is szeretem, mint egyedül játszani. Karácsonyra mindig meg szoktunk tanulni valamit, illetve a családi születésnapokra is: legutóbb a nagymamám nyolcvanadik születésnapjára készült fel a családi „zenekar”. Édesanyám köszöntésén pedig három részletet adtunk elő Bach-kantátákból. Sokféle zenét szeretek, de Bachnak van több olyan nagyon szép altáriája, ahol van mögötte valamilyen kísérő hangszer és egy basso continuo.
A szüleink mindig mondták, hogy kell valamit sportolnunk. Öt évig művészi tornáztam, mint a nővéreim. Azért hagytam abba, mert egy időpontra esett a kórussal. A kisebbik nővérem ekkor már tájfutott egy ideje, és édesapámmal otthon sokat beszélgettek róla – ugyanis ő húszéves koráig tájfutott, majd negyvenévesen újrakezdte, és azóta is űzi. Emiatt a nagyobbik nővérem akkor hallani sem akart többet erről a sportról, így én sem, de végül abban egyeztünk meg a szüleimmel, hogy kezdjem el, és ha fél év után nem tetszik, akkor abbahagyhatom. De nagyon tetszett, úgyhogy része lett az én életemnek is.
Családilag különben is nagyon sokat túráztunk kisgyerekkorunk óta. Néha édesanyámnak már nagyon hiányzik a természet, és elmegyünk egy napra a Börzsönybe, vagy egy hétvégére a Bükkbe. Nyaralni is ilyen helyekre jártunk, és például sohasem mentünk tengerpartra csak feküdni és napozni.
Kicsit visszaugorva az általános iskolához – a szünetekben olvasás helyett miért nem az osztálytársaiddal beszélgettél?
Beszélgettem velük is. Négyen különösen jóban voltunk. Éveken keresztül együtt mentünk a Bolyai csapatversenyre matekból és magyarból is.
Milyen eredménnyel?
Nyolcadikban mindkettőből megnyertük a körzetit, ráadásul magyarból az országost is.
Egyéni versenyekre is jártál?
Igen, sokra. Ráadásul minden tárgyból. A szokásos tantárgyi versenyeken túl az érdekesebbek: helyesírás, szépkiejtés, versmondó, könyvtárhasználat, sőt még nyolcadikban csecsemőgondozási versenyen is voltam. És persze minden matekversenyre elmentem, ezeket élveztem a legjobban.
Mi maradt ezekből a középiskolában?
Az Eötvös Gimnázium matek tagozatára mentem, és teljesen beszippantott a matek. Ez főleg Peti bának (Székely Péter tanár úrnak) köszönhető. Évről évre jobban tetszett a matek, nagyon élveztem.
Ő az egyik példaképed?
A matematika terén igen. Az általános iskolai osztályfőnököm is nagyon fontos volt, Borbély Judit tanárnő – aki véletlenül éppen matek-magyar szakos –, őt is annak tekintem.
A gimnáziumi matekórákon mi nyűgözött le?
Nagyon jó feladatokat hozott nekünk, és nem mondta el rögtön a megoldásukat, akár még az elméletet, módszereket sem, hanem hagyta, hogy megtapasztaljuk a matematikát. Például a másodfokú egyenlet megoldóképletének felírása helyett megoldottunk rengeteg szorzattá alakításos, teljes négyzetté alakításos példát.
Sokszor meg kellett küzdenem egy-egy feladat megoldásáért, és nagyon-nagyon jó érzés volt, amikor kijött.
Egyszer azzal kezdte az órát, hogy pakoljuk el a padokat és rajzoljunk krétával egy nagy kört a terem közepén a padlóra. A kör két pontjához rögzített zsinór segítségével felmértük – egy papírlapra lerajzolva –, majd összehasonlítottuk a körvonal különböző pontjainál keletkező szögeket.
És meglepődtetek, hogy ugyanannyi lett?
Meg!
Ez az ámulat és meglepettség volt a meghatározó érzés az órákon?
Volt az is bőven. Meg óra elején a stressz, hogy vajon lesz-e röpdolgozat.
A gimnáziumban kialakult matekos megszállottságot tudja még fokozni az egyetem?
Jó a tanult matek mennyisége. Valószínűleg, ha sokkal több lenne, vagy legalábbis sokkal több olyat tanulnánk, ami igen nehezen köthető az elemi, középiskolás anyaghoz, akkor soknak érezném, de így pont jó. Az azért gyakran zavar, hogy vannak más tárgyak is, így az órákról megmaradó feladatokat nem tudom minden esetben otthon végiggondolni.
És annyira hiányzott a középiskola, hogy rögtön visszamentél: elkezdtél tanítani ahelyett, hogy élveznéd az egyetemista létet?
Első félévtől kezdte korrepetáltam, illetve segítettem készülni egy csoportnak a középfokú érettségire – ezt az utóbbit Peti bá szerezte nekem. Júniusban – egy edzőtábor közepén – hívott aztán fel, hogy lenne-e kedvem hasonlóhoz.
Örömmel igent mondtam, és gyanútlanul bementem a régi középiskolámba. Balga Attila igazgatóhelyettes és Peti bá fogadott. Az első három kérdésük az volt: „milyen korú gyerekeket vállalnék?”, „hány csoportot?” és „heti hány órában?”, majd a válaszok után még megbeszélték, hogy a hosszú gyakorlat után jöhetnék hozzájuk tanítani, a kémiára is szükség lesz...
Nem sok beleszólásod volt.😊 Milyen csoportot kaptál végül?
Egy tizenegyedikes faktot. Örültem a bizalomnak, de azért ijesztő volt.
Elrepült a két év, most érettségiztek. Ijesztően sok energia kellett hozzá, nem?
Tényleg nagyon-nagyon fárasztó volt. Kezdetben a teljes hetet terveztem meg előre, de nagyon hamar beláttam, hogy ez most még nem megy.
Ezt hogy érted?
Nem tudtam reálisan felmérni, hogy mire mennyi időt kell szánni, így elcsúsztak az órák, a hét közben újra kellett terveznem a hét második felének az óráit. Ezért átálltam arra, hogy – az anyagrész tervezett ütemtervét figyelve – óráról órára készüljek. Így viszont minden óra után még aznap vagy másnap ki kellett találnom, hogy pontosan mit csinálok a következő órán. Ez nagyon sűrű volt ahhoz képest, hogy az egyetemi óráimmal csak hetente egyszer kellett foglalkozni.
Ki segített?
Az elejétől kezdve nagyon sokan felajánlották a segítségüket. Például a volt osztályfőnököm mutatta meg, hogyan kell használni a Krétát. De az első félévben még nagyon nem tudtam, hogyan kérjek segítséget. Utána viszont a nagytanáriból bekerültem az egyik matekos tanáriba, ahol egész más volt a közeg. Babus Réka matektanár kollégám „padtársa” lettem, többek között tőle is nagyon sokszor kértem és kaptam segítséget. Rékával sokat tudtam a nehézségeimről beszélgetni. Továbbá többektől kaptam a két év alatt anyagokat, feladatsorokat, módszertani tippeket. A két szó, ami nagyon bennem van ennek kapcsán, az a bocsánat és a köszönöm: egyrészt hálás vagyok, hogy megadták a lehetőséget a tanításra, minden kapott segítségért nagyon hálás vagyok, de közben ilyenkor úgy érzem, hogy húzom az idejüket, amiért meg bocsánatot kérnék.
Ezek mellett leginkább a saját gimnáziumi fakultációs füzeteimet néztem, azok alapján készültem.
Viszont, ha (körülbelül) ugyanazt tanítod, akkor nagy tudatosság kell ahhoz, hogy ne automatikusan ugyanúgy tanítsd. Mennyire tudtál a tanítási stílusodra figyelni?
Kicsit. Nyilván voltak olyan pedagógiai módszerek, mondjuk az értékelés terén, amelyek kevéssé illettek volna hozzám, így azokat nem alkalmaztam, továbbá a humorézékem is kicsit más, mint Peti bának – igaz sok minden annyira beivódott, hogy már én is úgy csinálom.
Mondanál konkrét példát?
Az óra bármelyik pillanatában kiosztható „ötperces” dolgozat módszerét például sohasem alkalmaztam, de az „egyenlő nulla” helyetti „egyenlő tojás” megfogalmazást magamban és a táblánál hangosan is használom.
Tanárként tanulod a tanítás mesterségét. Az egyetemi órák mennyire sarkallnak önreflexióra? Növelik vagy csökkentik az önbizalmadat?
Az önreflexiót nagyban segíti. Sokszor elgondolkodtam, hogy jó-e, hogy most már tanítok. Ebben a félévben éppen több olyan is elhangzott, ami jónak, logikusnak tűnt, de be kellett ismernem, hogy én nem így csinálom.
Például?
A tudatosabb tervezés. Persze sokat készülök, nyilván megoldom előre a feladatokat, de a miértek átgondolása még mélyülhetne. Ebben sok kritikát tudok megfogalmazni magammal szemben – így utólag mindenképpen.
És van-e olyan, hogy egy egyetemi órádon azt hallod, hogy „ezt majd így érdemes csinálni” és megörülsz, mert te pont úgy csinálod?
Nem sok olyat mondanak az egyetemen, hogy ezt így vagy úgy kell csinálni.
Akkor mit mondanak?
Irányokat, illetve tiltásokat. Az utóbbiakkal nyilván egyet szoktam érteni, és az irányokkal is, viszont a gyakorlatban történő alkalmazásuk kezdőként nagyon nehéz. Persze ezek is segítenek és hasznosak, de a konkrét példákon történő bemutatás és gyakorlás nélkül szerintem kevesek. Azt viszont érzékelem, hogy tudatosabban, figyelmesebben veszek részt az egyetemi órákon. Mindig is mertem és szoktam kérdezni, de így, hogy tanítok, céltudatosabb vagyok.
Mennyire segít, hogy korban elég közel vagy a diákjaidhoz?
Hát nem segít. Mármint három évvel fiatalabbak nálam, jártunk együtt az Eötvösbe, ők búcsúztattak végzősként, és így nagyon fura. Sokuknak sokkal több önbizalma van, mint nekem, ráadásul ők már 10-11 évet eltöltöttek a közoktatásban tanulóként, nekem viszont tanárként ez még csak a második évem. Tehát ilyen értelemben sokkal fiatalabb vagyok náluk.
Emiatt nehéz a fegyelmezés is. Sokszor sokat beszélnek órán, és persze nem csak a matematikáról.
Mivel próbálkoztál?
Egyszer-kétszer szétültettem a beszélgetőket.
Működött?
Egy kicsit. Illetve vissza tudtam rá utalni – olyankor is egészen csend lett pár percig.
Milyen érzés, amikor ott vagy az órán, beszélsz, magyarázol, de nem figyelnek rád?
Talán az a legfájóbb, hogy egy faktos – tehát elvileg érdeklődő – csoportnak nem tudok úgy beszélni a matekról, hogy bevonzza őket és 10 percig ne beszéljenek. Szívesen figyelek rájuk, szívesen beszélek arról a témáról, amelyikkel foglalkozunk, de nem tudom úgy átadni, hogy felkeltsem a figyelmüket.
Hibásnak érzed magad?
Igen. Elvileg érdekli őket, de ahogyan én adom elő, úgy nem.
Azt nagyon sajnálom, hogy átcsúsztunk abba, hogy a legerősebb és – sokszor az egyetlen – érv a tanulás és figyelem mellett, hogy benne lesz az érettségiben. Gimnáziumban elhatároztam, hogy én nem ilyen tanár leszek, ezt nem akarom érvként hozni. Peti bá például alig ejtette ki a száján az „érettségi” szót. Én is így kezdtem.
És egyszer majd menni is fog.
Remélem. De élénken él bennem, amikor a vektoroknál magyaráztam nekik a skaláris szorzat után a vektoriális szorzatot, hogy mikor jobbsodrású egy vektorrendszer, stb. És a magyarázat közben feltette valaki a kezét és megkérdezte, hogy ez lesz-e az érettségin. A választ meghallva pedig letették a tollat és nem írtak tovább.
Hogyan tudsz feldolgozni egy ilyen élményt?
Ami nagyon segít, hogy matek szakos kollégámmal, Rékával, sokat szoktunk beszélgetni, például egy-egy ilyen óra után is. Akár csak ventillálni, akár elemezni, hogy tényszerűen mit lett volna érdemes máshogyan csinálni, mi az, ami nem rajtam múlik, és mi az én hibám.
Mondanál egyet?
Például, hogy egyelőre még nagyon nem tudok fegyelmezni, mert fiatal és kezdő vagyok.
Mennyire izgultál az érettségijük miatt?
Sokkal jobban, mint az egész csoport együttvéve.
Emberileg szeretnek, és ez jó. Viszont nagyon féltem attól, hogy az, hogy az órák elég lazák, az elvárások viszonylag könnyen teljesíthetőek (a visszajelzésben ezt írták: „sokszor jól esett a klubdélután-hangulat”) az érettségik rovására megy.
Ha szigorúbb lennél, akkor jobban tudnák a matekot?
Hát…igen.
Olyan szempontból nagyon nem voltam ura a helyzetnek, hogy megírják-e a házit, vagy az önálló munka idején végig matekoznak-e. Engedékenyen osztályoztam: mind a dolgozatok, mind a félévi, illetve év végi jegyek szempontjából. Ezért kevesebb munkát tettek bele, mint amennyit bele tudtak volna tenni – persze vannak kivételek, akik tényleg nagyon sokat dolgoztak.
Úgy álltam hozzá, hogy ők tizenegyedikes faktosok, akik emelt szintű érettségit szeretnének tenni, ezért az ő érdekük, hogy házit írjanak, tanuljanak; nem akartam kivenni a kezükből a felelősséget.
Az egyik órán – önálló munka idejében – elképzeltem, hogy kívülről látom a termet, magamat, és olyan abszurd volt: kicsi vagyok, képzetlen, tapasztalatlan, és mégis én vagyok ott, aki megmondja, hogy mit csináljanak. Én vagyok a tanár, de nem tudom, hogy mit csináljanak. Inkább kimenekültem a képből.
Téged milyennek látnak kívülről?
Nem tudom. Talán kedvesnek, de határozatlannak, nem elég következetesnek és összeszedettnek.
Előfordult már, hogy utólag rájöttél, hogy amit mondtál az matematikailag nem korrekt?
Nem.
Mi az, ami a legjobban megijesztett a képzelt képben?
Ezt csak ilyen csöpögősen tudom megválaszolni, de talán az, hogy most már lassan, fokozatosan felnőttnek kéne lenni. Ugyanezt éreztem már autóvezetés közben is. Nem stimmel, hogy én vezetek, én tanítok, hiszen még gyerek vagyok, nem lehet rám ennyi felelősséget bízni.
Úgy tapasztalom, hogy jobban tudok beszélgetni a nálam fiatalabbakkal, mint a kortársaimmal. Talán ezért jobban is számít a véleményük, illetve hogy elfogadjanak és szeressenek. Szeretném, hogy szeressenek. Szeretnék elérhető, megszólítható, diák-közeli tanár lenni. Kamaszként rengeteg nehézséget megélnek, és – ha tudok – nem csak a tanulásbeli problémák kapcsán szeretném támogatni őket. Látom az osztályfőnökökön, hogy mennyire ismerik a diákjaikat, és ezt milyen ügyesen tudják felhasználni értük. Az ismerethez viszont alapszükséglet a sok beszélgetés.
Tanárként példaképnek kell lenned. Milyen értékeket tudnak tőled megtanulni? Te miben vagy különösen értékes?
Nem tudom. Talán: nyitottság az emberekre. Fontos nekem, hogy ha nem is gondoljuk ugyanazt, de mélyen belegondoljunk, hogy miért azt mondja a másik, illetve mindig tudatosítsuk, hogy nem tudunk mindent a másikról, ezért nem ítélkezhetünk felette. Nyitottság helyzetekre, a környezetre.
Hogyan sikerült az első megtartott órád?
Az első órára készültem ismerkedő kérdésekkel (kedvenc szabadidős tevékenység, rajzfilmfigura stb.), illetve az első témakörből, a trigonometriából már ismerteket felelevenítő kérdésekkel. Mivel nagyon izgultam, kevéssé tudtam figyelni rájuk: alig jegyeztem meg a válaszaikat a személyes kérdésekre, továbbá mivel nagyon hadartam, ezért a tervezettnél sokkal gyorsabban haladtunk, így az óra utolsó öt percére nem maradtak feladatok.
És akkor mit csináltatok?
Megmondom őszintén, már nem emlékszem rá. De a második órára sokkal több és nehezebb feladatot vittem – kellett is három óra, hogy befejezzük az összeset. Így idővel már reálisabban meg tudtam ítélni a képességeiket és a szükséges feladatmennyiséget.
Előfordult később hasonló szituáció?
Nem, mindig túlterveztem az órákat. Az előfordult, hogy el kellett gondolkodnom, hogy a következő témába belevágjunk-e már azon az órán, de nem volt olyan, hogy csak néztük egymást percekig, mert nem tudtam volna mit kitalálni.
És milyen volt az utolsó óra?
Jól sikerült. Habár hirtelen lett vége az órának: egyben szoktuk tartani a duplaórát, közte egy rövid szünettel, de úgy alakult, hogy nem tartottunk szünetet. Viszont én úgy terveztem közben, mintha megtartottuk volna. Úgyhogy egyszer csak felállt az egyik srác, hogy szerinte már vége az órának, mivel nem volt szünet, ezért ő most elmegy.
Kicsit fura volt, hogy így lett vége az utolsó órának, de különben tényleg jó volt. Rékával összeállítottunk egy Quizizz-t, ami minden témakörhöz kapcsolódóan tartalmazott az érettségi szempontjából hasznos kérdéseket, rövid feladatokat. Például, hogy ekvivalens átalakításnak számít-e, ha egy egyenlet mindkét oldalát négyzetre emeljük, vagy hogyan bizonyítható, hogy egy függvény szigorúan monoton csökken egy adott intervallumon.
Továbbá bevittem egy kis füzetkét, hogy melyik témakörnél mire kell figyelni, illetve az érettségi napján mire kell figyelni; aztán ezekről beszélgettünk.
Végül egy Google Forms-os visszajelző űrlapot töltettem ki velük, amelyben engem értékelhettek, adhattak tanácsokat, illetve az óra után az egyikőjüktől kaptam egy képeslapot. Volt búcsúzkodás is, de annak tudatában, hogy még sokszor fogunk – a ballagás, próba emelt szóbelik, érettségi dolgozat betekintés stb. miatt – találkozni a következő hetekben.
Ha megkérdezhetem, mit írt?
Kedves dolgokat. Például: azt gondolja, hogy egy kezdő tanár számára az első csoportja biztos, hogy emlékezetes, de számára is nagyon emlékezetesek a matekórák, úgyhogy nagyon köszöni az elmúlt két évet.
És a visszajelző kérdőívben hogyan értékeltek?
Alapvetően pozitívan értékelték, hogy az órákon nem volt stressz. Negatívumként az jött elő, hogy néha kicsit könnyűek voltak a feladatok, és hogy nem volt az órán fegyelem.
Sokan írták, hogy élvezték az órákat, szerették a matekot. Volt, aki kiemelte, hogy mindig örült, hogy most matekóra következik. A többségnél megjelent a „csak így tovább, tanárnő!” biztatás valamilyen formában.
Most az interjú készítésekor az írásbeli érettségi eredményeket már tudják a diákjaid, a szóbelik viszont még le sem zajlottak. Nagyon izgultál az eredmények miatt. Hogyan sikerültek?
Egy hete nézhettem meg őket, és végig remegett a kezem, miközben vettem ki őket a nagy borítékokból. De nagyon jól sikerültek, nem is igazán akartam elhinni. Otthon arra gondoltam, hogy esetleg rossz helyen olvastam le a pontszámokat. Mindenki 70% felett írt, a csoportátlag 85%, a legjobb 114 pontos lett, hatan írtak legalább 90%-ot.
Alapvetően elégedettek voltak: egy-két diák volt úgy, hogy erre számított, de örült volna, ha kicsit több pontot kap, illetve egyvalaki fogalmazta meg azt, hogy úgy gondolta, ennél picit jobban megy neki a matek.
A számok tükrében átértékelődik benned valami?
Kicsit igen. Megnyugtató, hogy azoknak a feladatoknak a nehézsége, amiket az órákra bevittem, elég volt a jó emelt érettségihez, de tanulság, hogy tudatosan lehet még magasabbra tenni a lécet. Nagyon felszabadító volt, hogy a jó hangulat és a stresszmentesség nem azt jelentette, hogy elszórakoztunk két évet.
A folyamatot teljesen lezáró bankett majd csak hetek múlva lesz, de gondolom, hogy már szóba került a munkaközösségben, hogy szeptembertől vállalsz-e órát az Eötvösben.
Persze, kérdezték már! Szívesen is vállalnék, de Erasmusra megyek Finnországba. Ha már így alakult, örülök az egy év szünetnek, de utána mindenképpen szeretném folytatni, és várnak is vissza.
Zárásként mesélnél egy olyan órai szituációt, amikor nagyon felszabadultan érezted magad, igazán boldog voltál?
Rengeteg ilyen van. Például amikor egy nehezebb feladattal sokat küzdenek, nem tudják megoldani, de aztán beszélünk róla, jó ötleteket mondanak és végül rájönnek.
Hosszabb folyamat, de hasonlóan örömteli példa: az egyik srác tizenegyedikben nem igazán jeleskedett. Elmesélte egyszer, hogy azért nem tanul, mert azt szokta meg, hogy a matek megy, de a fakt tempója gyorsabb, mint amire számított. Bíztam benne, hogy tizenkettedikre, az érettségi évére változik majd a hozzáállása, és tényleg: szeptembertől megtáltosodott. Örülök, hogy így történt, illetve erre számítottam, és beigazolódott.
Általános tapasztalat volt, hogy amikor fáradtan, rosszkedvűen érkeztem az órára, akkor mindig feltöltődve, vidáman jöttem ki. Alapvetően nagyon élvezem az órákat, a tanítást, de látom, hogy van még hova fejlődni.
Óra előtt többször izgultam – ez a sima kézremegéstől a rettegésig terjedt –, de amikor elkezdődik az óra, akkor a félelem, izgalom teljesen megszűnik, nem stresszelek. Persze az óra után az elemzéssel visszajön, de az órán azt élem meg, hogy tényleg a helyemen vagyok, nekem ezt kell csinálnom: matekot tanítani.
Ez nagyon megerősítő lehet.
Abszolút! Kitaláltam gyerekként, hogy tanár leszek, elkezdtem az egyetemet, élvezem, kapok sok megerősítést – például anyukám azt mondja, hogy ügyes leszek benne –, de most kipróbáltam: és tényleg jó, tényleg élvezem, tényleg ezt szeretném csinálni.
Az interjút Paulovics Zoltán készítette.