Személyes visszaemlékezések
Endre és édesapám együtt jártak egyetemre, ahol összebarátkoztak és elkezdtek kettesben, majd Erdős Pállal hármasban együtt dolgozni. Emlékszem, ahogy gyerekként együtt játszottam Endre fiával; vele később is tartottuk a kapcsolatot. Az első időkben „csak” a tenisz és a sport szeretete hozott össze bennünket. Aztán úgy hozta a sors, hogy én is matematikus szakra jártam és ekkor kezdtünk el matematikáról is beszélgetni. Ekkoriban Endre egy házban lakott Hajnal Andrással, gimnáziumi osztálytársam, Péter édesapjával, aki akkor a Rényi Intézet igazgatója volt. Sokat voltam náluk, egyedül is, meg barátommal, Stipsicz Andrással is. Mindig történt valami izgalmas, nagyon szerettünk oda járni. Egy alkalommal például Erdős Pali bácsival pingpongoztam a pincében. Többször sakkoztam is Hajnal Andrással, neki egy perce volt, nekem öt, de így is szinte mindig nagyon elvert, egyszer tudtam csak döntetlent elérni.
Endre figyelemmel kísérte tanulmányaimat, és amikor befejeztem az egyetemet, PhD ösztöndíjat ajánlott fel a Rutgers egyetemen az USA-ban, ahol éppen akkor fogadott el egy állást. Neki köszönhetem, hogy matematikusként kijuthattam az USA-ba, ahol azóta is részben dolgozom; ez nyilván alapvetően változtatta meg az életem. Nem csak nekem segített így, hanem sok más fiatal matematikusnak is, például Stipsicz Andrásnak, Szabó Zoltánnak, Magyar Ákosnak és rengeteg más fiatalnak.
Közös munkánk is a Rutgers-en kezdődött, amikor PhD ösztöndíjasként ott tanultam 1990 és 94 között. Sokáig tartott, amíg megtanultam, hogyan kell vele dolgozni. Őszintén megvallva, eleinte nem sokat értettem abból, amit mondott. Endre nem úgy dolgozik, mint mások. Általában a matematikusok logikai lépésekben, levezetésekben gondolkoznak; nem így Endre. Számára a matematika szinte olyan, mint a képzőművészet (amit egyébként szintén imád; máig emlékszem, amikor elvitt New Yorkban egy fantasztikus Lucian Freud kiállításra). Nem precíz bizonyításokban gondolkozik, hanem „érzi”, „látja”, hogy ennek így kell lennie, „ott lesz egy sűrűsödés”. És általában 2 hét kemény munka után (ezen persze nevetne most, ha olvasná) az ember rájön, hogy igaza van.
Magyarázataiban soha nem használt formulákat vagy számokat, csak híres-hírhedt rajzait. Ezeken annyiszor bekarikázta ugyanazt a dolgot, hogy a végén már semmit sem lehetett látni belőle. Emlékszem, egy ilyen magyarázata után egyik imádott lánya, Zsuzsi, megkérdezte, hogy „Papa, szerinted a Gábor értette, amit magyaráztál?” Be kell valljam, hogy a válasz nemleges volt.
Különösen Endre híres Regularitási lemmáját volt nehéz megértenem (részben ezért kapta az Abel-díjat). Ez a lemma azt mondja ki, hogy minden elég nagy gráfot fe lehet bontani „majdnem” véletlen részekre. Ezt nehéz elhinni, amikor az ember először hallja. Hiszen a kiindulási gráf lehet nagyon is nem véletlen; hogyan lehetne azt véletlen részekre felbontani? A kulcs az, hogy a gráfnak óriási nagynak kell lennie, ilyen nagy gráfokban már tudunk szép, majdnem véletlen részeket találni, ha elég mélyre ásunk. Durván úgy lehetne megfogalmazni, hogy a káoszban mindig tudunk valami rendszert találni. Egyébként ennek a lemmának az eredeti Endre-féle bizonyítása lényegében egy oldal. Egy oldal, amely túlzás nélkül megváltoztatta a matematikát. Néhány évvel későbbi, talán legfontosabb közös eredményünk, a Nagyítási lemma azt mondja ki, hogy ha felnagyítjuk ezeket a majdnem véletlen részeket, akkor ezekben bizonyos természetes feltételek mellett bármilyen részstruktúrát meg tudunk találni.
Ezek a közös munkák gyakran a princetoni erdőkben zajlottak. Imádott sétálni, ráadásul jó gyorsan, alig győztem lépést tartani vele, nemhogy intenzíven gondolkozni. Legalább nem a tetőn dolgoztunk, ahol szintén szeretett gondolkodni, mindig azt mondta, hogy a legjobb ötletek a tető széléhez közel jönnek (és a legenda szerint a szomszédok jópárszor kihívták a rendőröket is).
Hihetetlen élmény volt vele együtt dolgozni. Mindig szüksége volt valakire, aki „tolmácsolta” ötleteit a világ számára. Iszonyú szerencsém volt, hogy egy-két évig én játszhattam ezt a szerepet. Szakmailag életem messze legizgalmasabb része volt.
De nemcsak a matematika közös az érdeklődésünkben. Ide tartozik számos más dolog is, például a zene, irodalom, képzőművészet és persze a közös szerelem: a tenisz és a sportok általában.
Imád szurkolni kedvenceinek, teniszben Graf és Sampras, később Nadal, fociban pedig a Barcelona a kedvencei. Egyszer nagyon büszke volt, amikor egy TV-interjú során helyesen jósolta meg a következő Barcelona-meccs eredményét. Hihetetlen benne a versenyszellem, egyszerűen imád versenyezni. Számos sportot űztünk együtt, és be kell valljam, a korkülönbség dacára több sportban sokkal jobb, például futásban és pingpongban esélyem sincs. Versenyszelleméből adódóan imádja a kihívásokat és imád vitatkozni. Gyakran a népszerűtlen álláspontot képviseli, csak hogy az embereket vitára bírja. Matematikában pedig nem annyira az új, hanem a régi, híres megoldatlan problémákat szereti, ahol más nagy matematikusok már kudarcot vallottak. Hihetetlenül kitartó, képes ugyanazon a problémán hónapokig, sőt évekig is dolgozni.
De mindenekelőtt imádja családját (talán hányatott gyerekkora miatt is), védi és támogatja őket, és ugyanígy közeli barátait is. Mivel én szinte a család tagja voltam (hála Panninak és a lányoknak is), engem mindig szinte fiaként kezelt.
Nagyon örülök, hogy az elmúlt néhány évben Endre végre megkapta a neki régóta járó sikert és elismerést. Boldog születésnapot Endre! Hálás vagyok mindenért!
