Aki kérdez: Szamuely Tamás. Aki válaszol: Szamuely Tamás [1]
Hogyan telik egy elméleti matematikus munkanapja? Ül a kockás papír felett és gondolkodik?
Nem feltétlenül, bár Karinthytól tudjuk, hogy az író úgy ír, hogy mozgatja a kezében a tollat, és közben gondolkozik. Először is, a kutatók általában egyetemen vagy akadémiai intézetben dolgoznak, ahol a kutatás mellett vannak oktatási, adminisztrációs és szervezési feladataik is. Sokszor emellett a kutatásra nem is marad kellő idő. De vegyünk egy olyan napot, amely csak kutatással telik. Ekkor attól függ, hogy a munka melyik fázisában vagyunk. Kezdetben fontos mások munkájának az alapos tanulmányozása, hogy tisztában legyünk az adott témában ismert eredményekkel, módszerekkel. Utána jön a „gondolkodós” fázis, amit lehet papír felett ülve, netán ágyban fekve vagy sétálgatva bonyolítani. De néha a legjobb ötletek a buszon vagy a zuhany alatt születnek. A harmadik, nagyon fontos fázis az eredmények megfogalmazása és leírása. Ilyenkor még nagyon sokat fejlődhet, tisztulhat a kép. Kiderülhet, hogy a módszerekből sokkal több is kijön, mint eredetileg gondoltuk, vagy éppenséggel valahol hiba csúszott az elgondolásba.
Ha hiba van a bizonyításban, a tétel mehet a kukába?
Eukleidész óta a matematikusok közössége csak a hibátlanul bizonyított tételeket fogadja el. Bizonyítás nélkül minden állítás csak hipotézis marad. Ettől persze lehet nagyon érdekes felvetés, másrészről egy hibás bizonyításban is lehetnek olyan ötletek, amelyek máshol hasznosíthatóak.
A hibák, mint a daganatok, különböző természetűk lehetnek. A viszonylag ritkább, rosszindulatú eset a katasztrofális hiba, amely tönkreteszi az egész gondolatmenetet, esetleg magát a keresett állítást is. A gyakoribb, jóindulatú eset az, amikor a hiba – esetleg vér és könnyek árán – kiküszöbölhető, vagy pedig maradnak olyan értékes részeredmények, amelyeket a hiba nem érint. Azért gyakoribb az utóbbi eset, mert mielőtt nekilátnánk egy állítás bizonyításának, különböző módokon teszteljük, hogy egyáltalán igaz lehet-e a keresett tétel, illetve a megálmodott módszer működhet-e. Fatális hiba ezért csak olyankor keletkezik, amikor valamit nagyon elnéztünk.
Ki ellenőrzi, hogy helyes-e egy bizonyítás?
Először is a szerző dolga többször ellenőrizni a saját gondolatmenetét, mielőtt nyilvánosságra hozza. Ha ezután benyújtja hivatalos publikálásra, felkérnek egy vagy több szakértő lektort, akiknek a véleményezés mellett az ellenőrzés is a feladatuk. Ez sokszor igen aprólékos, időigényes feladat. Ráadásul a lektor anonim marad, és nem kap díjazást a munkájáért, így a lelkiismeretességén túl más nem motiválja arra, hogy tényleg alaposan ellenőrizzen mindent. De még lelkiismeretes lektorok szűrőjén is átcsusszanhatnak hibák, amelyeket valamelyik olvasó, esetleg a szerző később vesz észre. Ez komoly hiba esetén általában kellemetlen helyzet.
Jelenleg folynak olyan kutatások, amelyeknek a célja a bizonyítások ellenőrzésének automatizálása. Így elképzelhető, hogy a nem túl távoli jövőben a matematikusok elméleti kutatásának egy részét is szoftverek veszik majd át. Még nem tudjuk, pontosan hogyan fog ez festeni a mindennapokban.
Hányan értenek a világon egy-egy matematikai részterülethez?
Erre nagyon nehéz válaszolni, mert elég változó a szám, és attól is függ, mennyire szűken vagy tágan húzzuk meg a terület határait. Vannak olyan népszerű vagy könnyen megközelíthető témák, amelyekkel több ezren foglalkoznak a világban. Vannak olyan, nagyon sok szaktudást igénylő elméletek is, amelyekhez jó ha tucatnyi szakértő ért igazán, de az ő eredményeiket jóval szélesebb körben használják és tartják becsben. Vannak aztán olyan témák is, amelyeket csak néhány ember művel, és rajtuk kívül nem is nagyon érdekel mást.
A matematikai kutatás magányos foglalatosság?
Egyáltalán nem! Nagyon fontos a másokkal való együttműködés, amit manapság az internet használata nagyon meg is könnyít. Míg száz évvel ezelőtt a szakcikkeket szinte mindig egyetlen szerző jegyezte, napjainkban már a többségük együttműködésen alapul. De még akkor is, amikor az ember egyedül dolgozik valamin, nagyon hasznosak a kollégák visszajelzései, segítségük egyes részletkérdéseket illetően. Ezt sokszor meg lehet oldani emailen keresztül, de a személyes beszélgetés, közös gondolkodás még nagyobb lökést tud adni.
Szoktak a matematikusok csapatban dolgozni?
Tapasztalatom szerint két, esetleg három ember együttműködése az ideális. Több résztvevő esetén nehezebb a dolgokat koordinálni. Ilyenkor már többnyire szétosztják a feladatokat, és esetleg nem mindenki látja át az egész kutatást. De a kettő tényleg több, mint az egy! Ilyenkor kölcsönösen inspiráljuk és egyben kontrolláljuk is egymást.
Újabban vannak érdekes és eredményes példák nagy nemzetközi csoportok közösségi online együttműködésére is, és lehet, hogy ezek szaporodni fognak a jövőben. Itt azonban nagyon fontos, hogy legyen egy koordinátor, aki kézben tartja a fejleményeket és a végső formába öntést. Kicsit hasonlít a helyzet ahhoz, mint amikor nagy adatigényű kísérleteket óriási csapatok nemzetközi együttműködésben valósítanak meg. Ilyenkor nagyon jó érzés lehet részt venni mondjuk a gravitációs hullámokkal kapcsolatos nagy felfedezésben, de kevésbé személyes a felfedezés élménye.
Ki adja a kutató matematikusnak a feladatait? A főnöke?
Dehogyis! Mindenki teljes szabadságot élvez a kutatási témái megválasztásában. A kezdet kezdetén a doktori témavezetők általában javasolnak megoldandó feladatot a diákjaik számára, de a legjobb tanítványok egy idő után már önállóan találnak maguknak kutatási irányokat.
Honnan merülnek fel a megoldandó problémák? És honnan lehet tudni, hogy kellően érdekesek-e?
Minden részterületnek vannak nagy vezérlő problémái, amelyek általában rendkívül nehezek. Ha valaki ezekkel kapcsolatban előrehaladást ér el, azt a szakmai közösség érdekesnek szokta találni. Másrészt mint ahogy más tudományokban is, egy-egy adott kérdés megválaszolása majdnem mindig újabb kérdéseket szül. Sokszor kiderül, hogy amit a végállomásnak hittünk, az valójában egy új utazás kezdete.
De kik vetik fel a nagy vezérlő problémákat?
Megesik, hogy egy-egy kiemelkedő matematikus előáll egy nagy vízióval, amelynek megvalósítása sokaknak ad életre szóló feladatot. Máskor sokkal prózaibb dolog történik: egy eleinte természetesnek, egyszerűnek tűnő kérdés sokkal nehezebbnek bizonyul, mint azt gondolták. Ahogy múlnak az évek, és a kérdés még mindig megválaszolatlan, úgy emelkedik a „tőzsdei árfolyama”.
Szóval azt szokták érdekesnek találni, ha valaki egy ismert nyitott kérdésre válaszol?
Nem feltétlenül. Van, amikor valaki új szemszögből tekint egy klasszikus eredményre, és megmutatja, milyen irányokba lehet onnan továbblépni. Korábbi bonyolult megközelítések egyszerűbbé tétele is feltűnést szokott kelteni. De teljesen újfajta fogalmak, kérdésfeltevések is polgárjogot nyerhetnek. Ritka azonban, hogy ezek ne kapcsolódnának valamilyen módon klasszikusabb kérdésekhez.
Előfordul, hogy más tudományágban vagy a technikában való alkalmazások motiválják új elméleti kutatási irányok születését. Ezek azonban általában akkor sikeresek, ha tisztán matematikai problémakörként is fel tudják kelteni a szakmai érdeklődést. Emlékszem egy konferenciára, ahol egy neves matematikus egy borzasztó bonyolult és elvont formuláról tartott előadást. A közönség nagy részének nem volt világos, mi értelme pont ezt a kérdést vizsgálni. Az előadó válasza az volt, hogy egy világhírű fizikus azt mondta neki: ha nem volna igaz a formula, összeomlana a világegyetem. Hogy miért is, azt ő sem tudta.
Tényleg, miért járnak a matematikusok konferenciákra? Azért, hogy értesüljenek a legújabb eredményekről?
Ehhez manapság, az internet korában már nem muszáj konferenciára járni. A kollégák többsége új eredményeit közzéteszi az arxiv.org internetes szerveren, így naponta értesülhetünk a legfrissebb fejleményekről. Egy-egy szenzációs felfedezés a közösségi médiát is pillanatok alatt be szokta járni. Konferenciákra járni elsősorban a személyes találkozás miatt érdemes. Rengeteg együttműködés születik kávészüneti beszélgetések vagy közös vacsorák folyamán, és kérdéseinkre is sokkal gyorsabban választ kaphatunk, ha ott helyben megkérdezzük a megfelelő szakértőt olyan körülmények között, amikor mindketten ráérünk és nincs ezer más tennivalónk.
Az sem mellékes, hogy konferenciákat gyakran rendeznek a világ legszebb tájain, városaiban. Ilyenkor mindig akad idő egy kis turisztikára is. Azért túlzás lenne azt állítani, hogy a kutatók az ingyen nyaralás miatt járnak konferenciákra, bár mondjuk egy hawaii helyszín esetében felmerül a gyanú. De állandó matematikai konferenciaközpontok működnek Németországban, a Fekete-erdő mélyén, a kanadai Sziklás-hegységben vagy a francia Riviérán is. Dokumentumokkal és szavahihető tanúkkal igazolható, hogy ezeken a helyeken nemcsak has-süttetés folyik, hanem tételek is születnek!
Akkor a matematikai konferenciákon előadások nincsenek is, csak kávészünetek?
Dehogynem, előadások is vannak. Ezek olyan témák esetén a leghasznosabbak, ahol a módszerek nagyon bonyolultak. Ha az előadó ilyenkor lényegretörően el tudja magyarázni a hallgatóság számára a legfontosabb tudnivalókat, az nagy segítség azok számára, akik később részletesebben is foglalkozni kívánnak a témával, de azok számára is, akik csak általános képet szeretnének kapni.
Vita szokott lenni az előadások után?
Általában csak néhány percnyi rövid kérdés és válasz. A témához részletekbe menően általában csak néhány ember ért a hallgatóságból, a többiek számára a hosszadalmas diszkusszió időrablás volna.
De ha valaki nem érti az előadást, akkor minek megy el rá?
A megértésnek különböző fokozatai vannak. Diákkorunkban még sokan azt hisszük, akkor értettünk meg egy tételt, ha a bizonyítás legapróbb részleteit is követni tudjuk. Ez azonban csak felszínes, formális megértés. Az igazi megértés akkor következik el, ha a módszer mozgatórugóit is látjuk, és felismerjük, mi miért történik. Egy jó előadás képet tud adni arról, hogy mi történik, anélkül, hogy belemenne minden egyes részlet taglalásába. A legközelebbi szakértők persze ezekre is kíváncsiak, és kíváncsiságukat kiélhetik a kávészünetben.
És az előadók válaszolnak is minden kérdésre? Nincs titkolózás a részletekről?
Nincsen. Egyes más tudományágak vagy az ipari kutatások művelőivel ellentétben a matematikusok szívesen osztják meg gondolataikat, akár félkész ötleteiket is másokkal. Egy matematikai tétellel általában nem lehet sok pénzt keresni, így nem kell üzleti titkot csinálni a „családi receptekből”. Másrészt a matematika olyan nagy, és olyan sok a nyitott kérdés, hogy viszonylag ritka az elmérgesedő konkurenciaharc. Ugyan gyakran előfordul, hogy ketten egymástól függetlenül ugyanazon dolgoznak, de nagyon sokszor kiderül, hogy a megközelítésük nem egészen azonos, így végül a meglátásaik inkább kiegészítik egymást.
Mi számít sikernek a matematikai kutatásban? És hogyan ismerik el a nagy teljesítményeket?
Egyfelől adott a felfedezés öröme. A nagy áttörések általában hosszú egy helyben toporgás után következnek be, ami sok frusztrációt okoz. Ha ezután felvillan a fény az alagút végén, az nagy örömforrás. De persze az emberek többsége külső elismerésre is vágyik. Ilyen elismerés lehet, ha egy tanulmányt valamelyik vezető folyóiratban fogadnak el közlésre, a szerzőt meghívják egy kiemelt konferenciaelőadásra, vagy adnak neki egy rangos díjat. Mindezek mögött persze az áll, hogy az illető munkáját több vezető nemzetközi szakértő is kiemelkedőnek találta.
Ez más tudományoknál is így van. Van esetleg olyan, ami csak a matematikára jellemző?
Sok tudományterületen annyira felgyorsult a világ, hogy az eredmények néhány év után túlhaladottá válnak, a régebbi cikkeket már nem olvassa senki. A matematikában azonban ha valaki ír egy jó cikket vagy könyvet, az számíthat rá, hogy évtizedek múlva is olvasni fogják. Van úgy, hogy egy eredménynek a megjelenésekor korlátozott visszhangja van, aztán 20-30 évvel később az érdeklődés homlokterébe kerül. Ez nem azért van, mert a szerző „megelőzte a korát”, vagy „meg nem értett zseni volt”, hanem többnyire azért, mert utólag kiderül, hogy az adott eredmény kapcsolatba hozható izgalmas későbbi fejleményekkel. Szóval némi lódítással azt is állíthatjuk, hogy a matematikusok az örökkévalóságnak dolgoznak.
Tényleg szokás olvasni 50 vagy 100 évvel ezelőtt írt munkákat? Nem avulnak el?
Személyes tapasztalatom az, hogy az 1930-as évek óta írt művek túlnyomó többsége ma is gond nélkül olvasható, az 50 évvel ezelőttiek pedig már teljesen mai nyelven íródtak. A XIX. században vagy még régebben írt munkák megértése már speciális tudást igényel, mert a terminológia, a szemlélet sokat változott azóta. De ezekben is rengeteg olyan gondolat, eredmény van, amelyet mind a mai napig használunk, és megtalálhatók későbbi, frissebb szemlélettel írt összefoglalásokban.
Gauss vagy Riemann eredeti írásait manapság ritkábban forgatják (bár időnként érdemes beléjük tekinteni, akadhatunk bennük elfeledett gyöngyszemekre), viszont a tételeiket ma is tanítjuk és használjuk.
Természetesen van sok olyan történeti eredmény, amely ma már túlhaladottnak számít, mert a későbbi módszerek sokkal hatékonyabban és koncepciózusabban célhoz érnek. Az is előfordul, hogy egy-egy, a maga korában izgalmasnak ígérkező új téma hosszú távon kevésbé bizonyul lelkesítőnek. De a legtöbb 50 éve fontosnak tartott eredmény ma is fontosnak számít, és velünk él.
Vannak ma is olyan nagy matematikusok, mint a fent említett Gauss vagy Riemann?
Feltétlenül. Sőt, mivel ma sokszorosan több kutató matematikus dolgozik, mint 150 éve, és a kutatás volumene is nagyon megemelkedett, óhatatlanul jóval több kivételes nagyság is dolgozik. Földrajzi értelemben is kitágult a merítés: míg a XIX. század nagy matematikusai szinte kivétel nélkül néhány európai országból kerültek ki, manapság Amerikában és Ázsiában is rengeteg tehetség emelkedik ki. Ami változott, az a kompetenciák kiterjedtsége. A XIX. század végén még voltak olyan kivételesen tájékozott professzorok, akik a matematika szinte valamennyi területén követni tudták a fejlődést, és számos területen alkottak maradandót. A mai kutatás fejlettsége és volumene mellett ez már elképzelhetetlen. Személyes véleményem szerint a legnagyobbak ma is azok, akik ha nem is minden, de több területen is képesek kiemelkedőt alkotni, és új kapcsolódásokat fedeznek fel. Mindamellett az egyes részterületeknek is megvannak a maguk nagy alakjai.
Egy kezdő kutató is kapcsolatba tud kerülni ilyen nagy emberekkel?
Természetesen. Ha lehetősége van valamelyik vezető egyetemen ösztöndíjjal tanulni vagy dolgozni, óhatatlanul belebotlik némelyikükbe. De máshol, akár itthon is lehet velük találkozni, és emailen keresztül is könnyű felvenni a kapcsolatot. Sokszor megesik, hogy egy tehetséges diáknak van olyan ötlete, ami a nagy szakértőknek nem jutott eszébe, vagy éppen hibát talál a munkájukban. Az ilyen esetekben a legtöbb „nagy ember” érdeklődéssel és barátságosan reagál. A matematikustársadalom egyáltalán nem tekintélyelvű. Kezdő fiataloknak is könnyen igazat adnak szakmai kérdésekben, és szívesen bevonják őket egyenrangú partnerként közös munkákba.
Igaz-e, hogy a matematikusok fiatal korukban vannak a csúcson?
Tapasztalatom szerint egyre kevésbé. Természetesen mindig is voltak és lesznek olyan kivételes tehetségű fiatal csillagok, akik már a húszas éveikben világraszóló tételekkel állnak elő. Ez azonban inkább a kivétel, mint a szabály. A mai matematika számos területén olyan bonyolult módszereket alkalmaznak, amelyeknek az alapos elsajátítása sok évbe telik. Néhány mély eredményhez pedig többféle bonyolult módszer kombinációjával lehet csak eljutni. Ezért egyre gyakrabban fordul elő, hogy 50–60 éves vagy még idősebb emberek érnek el olyan kiemelkedő eredményeket, amelyekhez nemcsak fiatalos energia, hanem mély tárgyismeret is szükségeltetik. A már említett fiatal zsenik persze gyakran a szükséges tárgyismeretet is villámsebességgel szerzik meg.
Akkor mikor derül ki, hogy valakinek van-e tehetsége a kutató matematikusi pályához?
Szét kell választani a matematikai készséget és a kutatói alkalmasságot. Sok példa van arra, hogy valakinek már gyermekkorában kiemelkedő matematikai készsége van, és később világhírű tudós lesz belőle. De nem minden csodagyerekből lesz Mozart. Másfelől a sikeres tudományos pályához nemcsak jó alapkészségre van szükség, hanem más tényezőkre is: önállóságra, kezdeményezőkészségre, eredetiségre, állhatatosságra, sok önkontrollra például. Ezért van az, hogy ígéretes diákok nem mindig válnak sikeres kutatókká. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy 30 éves korára azért többnyire eldől valakiről, hogy alkalmas-e a pályára. De a legjobb évek még ezután jönnek.
Csak abból lehet jó matematikus, aki gyerekkorától erre készült? Később nem lehet beszállni?
De igen. Sok matematikusnak többirányú tehetsége van, és viszonylag későn dönti el, hogy a matematikát választja fő hivatásának. Arra is van példa, hogy valaki másik, például műszaki pályán indul, és később fordul az érdeklődése az elméleti kérdések felé. A pályamódosításhoz azonban mindenképpen el kell végeznie egy matematikai képzést, hacsak nem korábban valamelyik nagyon közeli tudományágban, például az elméleti fizika területén dolgozott. Fordított irányban viszont igen könnyű foglalkozást váltani több életszakaszban is. Számos példa van olyanokra, akik elméleti matematikusként dolgoztak, majd később, akár 40 éves koruk felett betegre keresték magukat a Wall Streeten. De a hazánkban jelen lévő cégeknél is lehetséges a későbbi elhelyezkedés.
És aki már eldöntötte, hogy matematikus szeretne lenni, hol érdemes tanulnia? Itthon vagy külföldön?
Mindenkinek csak ajánlani tudom a külföldi tapasztalatszerzést, de nem mindegy, hogy mikor és hol. Talán kevéssé köztudott, de a hazai képzésben a bevezető kurzusok sokkal alaposabbak, mint például az angolszász egyetemeken, még a legjobbakon is. Brit kollégáim szoktak is panaszkodni, hogy az ottani diákok nagy tudáshátrányban vannak a külföldről érkezőkkel szemben a doktori iskolán.
Amivel viszont nem tudunk versenyezni, az a világ vezető egyetemeinek posztgraduális képzése, ahol egy-egy témában gyakran nagyobb csoportok is összegyűlnek kiemelkedő tehetségekből. Akinek (hozzám hasonlóan) megadatik a lehetőség doktoranduszként vagy posztdoktori ösztöndíjasként együtt dolgozni ilyen társakkal, és találkozni a heti szemináriumokon a világ minden tájáról érkező vezető szaktekintélyekkel, az életre szóló élményeket és kapcsolatokat szerez. Fontos azonban, hogy legyen előzetes elképzelése, információja arról, milyen témával szeretne foglalkozni, és a kiszemelt egyetemen vannak-e olyan professzorok, akik az adott témában szakmailag és emberileg is jó témavezetőnek számítanak. Sajnos a legjobb helyeken is sokszor elkallódnak tehetségek.
És aki inkább itthon maradna?
Itthon is nem kevés olyan kutató dolgozik, aki a világ élvonalába tartozik, és szívesen foglalkozik diákokkal. A kisebb létszám előnye, hogy a témavezetőknek több idejük van egyénileg konzultálni a tanítványaikkal, szorosabb munkakapcsolat alakulhat ki. Továbbá itthonról is el lehet utazni nemzetközi nyári iskolákra, ahol friss témákról tartanak haladó kurzusokat különböző egyetemekről érkező diákoknak és kezdő kutatóknak, akik így egymással is megismerkedhetnek, és elkezdhetnek közösen dolgozni. Minden évben sok ilyen rendezvény van Európa- és világszerte, Magyarországon is.
Férfiszakma-e a matematikusoké?
Sajnos a kutató matematikusok között még mindig nagyon alacsony a nők aránya. Viszont jól ismerek több egészen kiemelkedő matematikusnőt, akikről állíthatom, hogy „ugyanúgy jár az agyuk”, mint a legjobb férfi kollégáké. Senki ne higgye tehát, hogy a nőknek bármivel is kevesebb eredendő matematikai készsége lenne, mint a férfiaknak. Hogy miért van mégis kevesebb nő a pályán, arra nehéz egyértelmű választ adni. Biztosan szerepet játszik, hogy a kutatói pályát nehéz összehangolni a gyerekneveléssel, bár van olyan világhírű és rendkívül aktív kolléganő, aki ugyancsak neves matematikus férjével együtt öt gyermeket nevelt fel. A legvalószínűbb az, hogy még mindig erősek a társadalmi sztereotípiák, kevés a széles körben ismert pozitív példa. A matematika iránt érdeklődő lányokat sokszor tekintik afféle balettozó Billy Elliotnak. Tapasztalatom szerint ez azért inkább a szélesebb társadalomra jellemző, mint a matematikusközösségre.
Meg lehet élni abból, hogy valaki elméleti matematikus?
Az egyetemi szférában sehol a világon nem akkorák a fizetések, mint az üzleti világ hasonló képzettséget igénylő pozícióiban. De általánosságban azért elmondható, hogy tisztességesen meg lehet belőlük élni. Persze vannak olyan világvárosok, mint például New York, London vagy Párizs, ahol egyetemi fizetésből gyakorlatilag képtelenség elfogadható belterületi lakásban élni – van, ahol ezen az egyetem saját ingatlanaival segít, van, ahol nem. Magyarországon sajnos a kezdő oktatók bérei még mindig igen alacsonyak. A későbbiekben azért hazai körülmények között versenyképesebbek a fizetések, és a külföldieknél nem sokkal rosszabb életszínvonalat tudnak biztosítani.
Ami az egyetemi pályának nagy előnye az üzletihez képest, az a sokkal nagyobb szabadság. Ez több szabadidőt is jelent, de nagy szabadságot is abban, hogy az ember megválaszthassa az őt érdeklő feladatokat.
Szóval egy matematikus sokkal kevesebbet dolgozik, mint mondjuk egy bankár?
Az időbeosztása mindenképp szabadabb. Másrészt a matematikai kutatómunka olyan koncentrálást igényel, amit nem lehet rendszeresen napi 8–10 vagy még több órában fenntartani, hacsak valaki nem kivételesen megszállott. Vannak nagyon intenzív periódusok, amikor egy megoldandó feladat szinte éjjel-nappal foglalkoztat, de ezeket lazábbak követik, amelyek a feldolgozást, a dolgok megemésztését segítik. Ugyanakkor, amint az elején már említettem, a munkaidőnknek csak egy részét teszi ki a kutatómunka, hiszen az oktatási, szervezési, bírálói feladatok, vagy éppen a különféle pályázatok írása is sok időt igényelnek.
Tehát összegezve elmondhatjuk: kevesebb pénz, több szabadság, több dicsőség?
Feltétlenül nagyobb szabadság és nagyobb önállóság. A dicsőséget nehezebb jellemezni. A kutatói munka során rengetegszer érzi az ember nagyon butának magát, de aztán ha a sok erőfeszítés sikerre vezet, jól esik a kollégák elismerése. A szélesebb társadalomban viszont manapság már nem nagyon lehet kutatóként celebstátuszt elérni, a ma élő legnagyobb matematikusok legtöbbjének a szakmán kívül senki nem ismeri a nevét. Ugyanakkor egy-egy itthoni „sztárhoz” képest földrajzi értelemben sokkal kiterjedtebb ismertségre lehet szert tenni. Néhány éve a tokiói egyetemen adtam elő, és utána megkeresett néhány diák. Azt mondták, ők az ottani fan clubom, és szeretnének közös fotót csinálni, könyvet dedikáltatni. Ehhez hasonló élményeink sokunknak vannak. No ezt csinálja utánunk a Kasza Tibi!
Szamuely Tamás
