Nem túlzás, hogy gimisként a hónap egyik fénypontja mindig a KöMaL megérkezése volt. Különösen, ha éppen utána dupla irodalomóra következett. (Félreértés ne essék, szerettem én az irodalmat, és mindig sokat olvastam, de azért a KöMaL az KöMaL…) Oldogattam a példákat, repült az idő – egyfajta időtlenségbe kerültem.
Emlékszem, kezdetben nem volt teljesen világos, mit is jelent a feladat alatt „Javasolta: Bíró Bálint (Eger)”. Később megértettem, hogy létezik olyan, hogy valaki leül és kitalál egy feladatot.
Bíró Bálint főleg geometriafeladatokat szeret kitalálni. Egy ideje a KöMaL szerkesztőségének C-bizottságában hónapról hónapra láthatom Bálint új ötleteit, ámulhatok a munkabírásán, tanulhatok tőle precizitást. Számomra ő testesíti meg a KöMaL időtlenségét. (P. Z.)
________________________________________
Az egyik interjúban azt mesélted, hogy amikor a volt középiskolai tanárod meghallotta, hogy matektanárnak készülsz, azt mondta: „jó kis szürke középiskolai tanár leszel”. Nagyon nem teljesült a jóslata. Hogyan volt pontosan ez a történet, és hogyan hatott rád?
A tanárom kitűnő tanár volt, és nagyrészt neki köszönhető, hogy erre a pályára kerültem. Általános iskolás koromban nem szerettem a matekot. Millió ötösöm volt belőle, de ettől még nem szerettem meg. A matektanárunk feladott egy feladatot, aki először megoldotta, kapott egy piros pontot. A padtársam beszerezte a tanári kézikönyvet, abban ott voltak a megoldások, úgyhogy mindig mi voltunk leghamarabb készen. Néha ügyeltünk, hogy jusson másoknak is idő, így álcáztuk a dolgot. Rengeteg ötösöm volt, de komolyan nem szerettem a matekot. Amikor felvettek a középiskolába matek tagozatra, majdnem sírtam: hát most mi lesz velem? Én nem is oda jelentkeztem. A középiskolában fordult egy nagyot a világ, és megszerettem a matekot. Ehhez nagyon sokban hozzájárult Kálmán Attila.
Tizenegyedikes koromban sem tudtam még, mi szeretnék lenni. Voltak kóbor elképzeléseim: tengerész, erdész, ilyesmi. Amikor el kellett dönteni, hová jelentkezem, végül a Debreceni Egyetemre, matematika–fizika szakra adtam be a jelentkezést. Kálmán Attila egyszer megállított a folyosón: „Hallom, hogy matektanár szakra adtad be a jelentkezést. Jó kis szürke középiskolai tanár leszel.” Magamban azt gondoltam, hogy azért ez nem így lesz.
Ezt mondtad is neki?
Nem, dehogy! Azok nem ezek az idők voltak. Jó viszonyban voltam vele, nagyon szerettem és tiszteltem, de ezt nem mertem volna megmondani neki. Akkoriban az igazgató is nagyon kemény ember volt, és a tanárok is egytől egyig. Nem mondtam meg neki, de magamban azt gondoltam, hogy ez másképp lesz.
Később mennyire hatott rád?
Nem hiszem, hogy ez lett volna az egyedüli motiváció. Az, hogy tanár lesz belőlem, már általánosban felvetődött, csak ott nem a matektanári pálya. Ennek az érzésnek a kialakítója a magyartanárom, Balogh Laci bácsi volt. Nagyon szerettem, és sok mindenre megtanított bennünket, nemcsak a tananyagra, hanem nyitottságra, érzésekre. Sose felejtem el, amikor felolvasott egy Ady-verset. Azt mondta, most felolvassa nekünk a magyar irodalom négy legszebb sorát. Felolvasott négy sort, letette a szemüvegét, és megtörölte a szemét. Megkönnyezte a verset. Arra tanított, hogyan kell érezni és odafigyelni egy dolog jelentésére. Hogy az egy vers vagy egy matematika-feladat, az majdnem mindegy.
Általában jó tanáraim voltak, mindegyiküket nagyra értékeltem. Az általános iskolai igazgató nagyon szigorú volt, történelmet tanított, egy kicsit féltünk tőle és a feleségétől is, aki kémiát tanított, de őket is tiszteltem. A középiskolai földrajztanár gyakorlatilag felolvasta a könyvet. A földrajzot nagyon szerettem, az órái alatt néha kártyáztunk, de még őt is tiszteltük. Nagyon szerettem a tanáraimat, ez volt az alapmotiváció, ami afelé indított, hogy tanár akarjak lenni. A Kálmán Attilával lezajlott történetet nem felejtem el, de egy idő után már nem ez motivált.
Mi a legfontosabb, amit a tanárszakosoknak a képzés alatt érdemes fejleszteni magukon, hogy később majd tényleg matektanárok legyenek?
Egy matektanárnál alapvető a feladatmegoldó készség. Nekem abból a szempontból kényelmes dolgom volt, hogy a középiskolában a KöMaL-lal megtanultam, hogyan kell feladatot megoldani. Előtte azt tudtam, mi a végeredmény, bemondtuk, és kész. De az nem a megoldás.
A lényeg, hogy tudjon feladatot megoldani, és szeresse a tárgyát. A tanár mondanivalójából kiviláglik, ha a tanár tud feladatot megoldani, akkor is, ha nem mondja. Jön, segít, és elmond egy megoldást vagy egy ötletet. A másik, hogy tudja, hogyan kell átadni és megmagyarázni. Ehhez konkrét kommunikációs készség kell: tudjon a diákok nyelvén beszélni. Nem a manapság szokásos trágár szövegekre gondolok, hanem az ő nyelvükön. Egy adag humorérzék is kell hozzá, mert anélkül nehezen megy. A feladatmegoldó készség és a tantárgy szeretete átsüt a tanár mondanivalóján.
Nyugdíjasként még mindig tanítasz, és szeretnek a diákjaid. Ez azt is jelenti, hogy tudsz a nyelvükön beszélni. Mit jelent ez neked?
Aki eleve matek iránt érdeklődő gyerekekkel foglalkozik, annak lényegesen könnyebb dolga van. Én humán tagozatos csoportokat is tanítottam. Közöttük általában kevés olyan van, aki lelkesedik a matek iránt. Kevesebb ismeretet hoznak, idegenkednek tőle, lehet bennük általános iskolából, vagy még korábbról hozott félelem, és gyakrabban kérdezik: ezt mi a fenének tanuljuk?
Egy régebbi humán tagozatos osztálynak téli szünetre adtam házi feladatot: a sárga csíkos példatárból innentől idáig algebrafeladatok. Amikor visszajöttek, az egyik leányka megkérdezte: „Tanár úr, tudja, hány feladat volt ez?” Mondtam, fogalmam sincs. Négyszáz-valamennyi volt, és ő mind megcsinálta, négy spirálfüzetet teleírt. Én nem egészen így gondoltam, csak azt, hogy gyakoroljanak, de ő végigcsinálta. Többet nem volt problémája az algebrával. Abból a humán tagozatos osztályból heten mentek matek fakultációra, és el is végezték. A legutóbbi humán csoportomból ketten mentek matekfaktra. Úgy látszik, valamit sikerült elérni.
Az, hogy az ember tud a nyelvükön beszélni, nem baráti vállveregetős stílust jelent, hanem hogy értelmesen meghallgatja őket, és kérdez tőlük. Akkor mernek visszakérdezni. Arra kell szoktatni őket, hogy merjenek kérdezni: azért, mert érdekli őket valami, tovább szeretnének lépni, vagy azért, mert nem értik. Ez az egyik legfontosabb szempont.
Az elmúlt három tanévben nyugdíjasként mindig voltak óráim. Először egy kolléganő kilépett, és megkérdezték, volna-e kedvem néhány órát tartani. Heti nyolc órám lett. A következő tanévben egy másik gimnáziumban is megkérdeztek, így összesen tizenhat órám volt. Utazgattam a két iskola között, de mind a két helyen nagyon jól éreztem magam. A gyerekek és a kollégák is remekek voltak.
A legutóbbi tanévben megint nyolc órám lett az egri Dobó Gimnáziumban. Két órám egy emelt szintű érettségi-előkészítő csoporttal volt, a maradék hat órában pedig három diákkal foglalkoztam. Ez részben versenyfelkészítés volt, de nem csak az. Ez a három gyerek kifejezetten érdeklődő volt. Egyikük például egy angol nyelvű cikket talált a polinomosztásról, együtt kibogarásztuk, amit nem értett. Egy másik olyan feladattal találkozott, amelyhez szerinte mátrixok kellettek, ezért több órán keresztül mátrixokról beszélgettünk, egészen az inverz mátrixokig. Foglalkoztunk kétváltozós függvények differenciálszámításával, komplex számokkal és versenyfeladatokkal is. Olyasmikkel, amelyek az órarend szerint nem fértek volna bele.
Óriási szabadságot kaptam, és a gyerekek is. Önállóan tanultak. Az emelt matekérettségin mindegyikük száz pont fölött írt, egyikük a KöMaL B pontversenyében harmadik lett. Sok versenyen indultak. Mondtam nekik és az igazgatónak is, hogy ha valaki komoly döntős eredményt akar elérni, sok mindent fel kell adni érte, mert olyan nincs, hogy nem készül rá. Az OKTV döntőjébe 11-edikesként még nem jutottak be, de más versenyeket megnyertek, és díjazottak lettek. Ha még tanítani fogok, az azért lesz, mert egyelőre bírom, és még van mondanivalóm a gyerekeknek.
A magyartanárod egy vers felolvasása után letette a szemüvegét, és megtörölte a szemét. Szoktál így lenni egy matekórán, egy bizonyítás végén?
Szemtörlésre nem emlékszem, de ugyanaz az érzelem előfordul. Czapáry Bandi bácsi egyszer azt mondta, hogy középiskolásként a legfantasztikusabb élménye az volt, amikor először önállóan megoldott egy geometriafeladatot. Azt érezte: emberek, megoldottam, hát nem látjátok?! Ilyesmit én is érzek néha.
Egy győri Rátz László Vándorgyűlésen feladatmegoldó szemináriumot tartottam a tanároknak. Egy-egy különösen szép megoldás után a diavetítés alatt zene szólt. Ezzel azt szerettem volna mondani a kollégáknak: látják, ilyet érez az ember, amikor egy feladatmegoldás végére ér.
Órán is előfordul. Amikor egy gyerek eljut A-ból B-be,vagy a megoldás végére, azt kell mondani: ez nagyszerű, ez jó, ez ügyes. Nem csak azért, mert ez egy jó tanári fogás, hanem mert tényleg úgy érzi az ember, hogy ez jó. Volt egy tanítványom az Arany János Tehetséggondozó Programban, akiről az előkészítő évben azt gondoltam, hogy nem ide való: nulla tudás, nulla érdeklődés. Hatalmasat tévedtem. Negyedikes korára olyan ügyes lett, hogy az ötös érettségi majdnem meglett. Ehhez kellett, hogy azt mondjam: ez jó volt, ez nagyon jó volt, csak így tovább. A biztatásnak szívből kell jönnie, különben nem ér semmit.
A mateknak azonban van olyan oldala is, amikor az ember órákat ül egy feladat felett, és nem jön ki a megoldás. Te ilyenkor hogy érzed magad?
Sokféle érzelmet hoz elő a matematika.
Nem voltam igazán jó versenyző. Kilencedikesként a tanárunk azt mondta: hétfőn Arany Dániel-verseny. Megkérdeztük, az micsoda, mert előtte nem volt komoly előkészítés. Elmentem, összeszedtem néhány pontot, és azt mondtam, soha többet nem megyek matekversenyre. Nem akartam még egyszer leégni.
Egy-egy feladaton néha nagyon sokáig gondolkozom. Amit rutinból meg tudok oldani, az megy, de bizonyos feladatokon képes vagyok hetekig üldögélni: mindig előveszem újra. Amikor nem sikerül, elönti az embert az az érzés, hogy a csuda vigye el, miért nem látom?
Egyszer kitaláltam egy feladatot, sokáig dolgoztam rajta, hosszan leírtam a megoldást, és beküldtem a Matematika tanítása című folyóiratba. Megjelent a tanári pontversenyben, hallatlanul büszke voltam rá. A lapban később Csorba Feri barátom megoldása jelent meg, rövid és egyszerű volt. Azt mondtam neki: „Ferikém, ez nem volt szép, megírhattad volna előre, hogy így is lehet, akkor nem írok négy oldalt!” Bosszant, hogy néha bonyolultabban látom, mint mások. Ezért jó, ha másvalaki is látja a feladatot, mert lehet, hogy azt mondja: így egyszerűbb. A feladat ábrájából különben pólót is csináltattam. Az a póló még mindig megvan.
Volt olyan feladat, amelyet sok gondolkodás után feladtál?
Mind a kétféle végkimenetel előfordult. Egyszer egy faktos csoportban határozatlan integrált tanultunk, és házi feladatnak adtam két függvény valamilyen műveletének integrálását. A gyerekek nem tudták megcsinálni. A táblán kétszer leírtam, és nem jött ki. Hazamentem, megcsináltam, boldogan vittem a következő órára, de írás közben rájöttem, hogy valami nagy hibát csináltam. Többször megpróbáltam. Vancsó Ödönnek is megírtam, és kiderült, hogy az a függvény nem elemi függvény, csak közelítő értéket lehet meghatározni. Ezt fel kellett adnom.
Egy másik feladatban egy tetraéder térfogatát kellett kiszámítani. Primitív eszközökkel próbáltam, több napig, több füzetet teleírtam, és mindig negatív távolság jött ki a tetraéder magasságára. Félretoltam a füzeteket, és gyufaszálból megépítettem a tetraédert. Akkor rájöttem, mi a probléma, és meg tudtam oldani, bár borzasztó bonyolult módon. Később megtanultam a bennfoglaló parallelepipedon fogalmát, amelyik egyszerűvé tette. Az Erdős Iskolában aztán éveken keresztül tanítottam a tetraéder geometriáját.
Vannak feladatok, amelyeket régebbről újra elővesz az ember. Most is találtam egy észak-macedón geometriai versenyfeladatot, amelyhez csak egy ábra van, de szerintem lehet belőle valamit csinálni.
Sokáig megyei emelt szintű matekérettségi-javításvezető is voltál. Mi a véleményed az érettségiről, illetve az oktatási rendszerről?
Nem vagyok jogosult arra, hogy az egész oktatási, illetve érettségi rendszerről mondjak véleményt, de nem vagyok vele elégedett.
Az érettségi relatíve jól működik: a gyerekek leérettségiznek, megírják ilyen vagy olyan százalékra, van szóbeli, az is működik. De az emelt szintű írásbeli feladatok közül hiányolom a kreatív feladatokat. A régi érettségin a hatodik feladat tájékán már megjelentek olyan feladatok, amelyeket ma versenyszintűnek mondanánk. Kreativitás kellett hozzájuk.
A másik, hogy túl sok a hosszú szövegű feladat. Egy matekfeladatot megoldó gyereknek értenie kell a szöveget, de nem szerencsés túl sokszor szövegértési problémát csinálni a matematikafeladatokból. Sok feladat talán úgy készül, hogy van egy matematikai formula, és arra gyártanak egy szöveget. Czapáry Bandi bácsitól tudom, és egyet is értek vele, hogy ezt fordítva kellene csinálni: van egy hétköznapi probléma, aminek van matematikai vonatkozása. Nem úgy, hogy számon akarjuk kérni a tetraéder térfogatképletét, és ezért gyártunk hozzá egy reklámajándékról szóló szöveget. Aztán ezt életből vett feladatnak hívjuk. Ez csak beöltöztetés.
Azt sem értem, miért van írásbeli feladat az emelt szintű szóbelin, amikor az írásbeli feladatmegoldó készséget már egyszer lemérték. Ezt egy konferencián felvetettem, de nem lett belőle semmi.
Kevés igazán jó tankönyv és feladatgyűjtemény van. A Geometriai feladatok gyűjteménye első és második kötetét féltve őrzöm. Az a lényege, hogy egyik feladat a másikra épül: ha a könnyebbet meg tudtad csinálni, a többi szépen megy sorban. A sárga és a zöld csíkos példatárat sem szabadna eltüntetni. Van egyszerűbb feladat, aztán eljutsz a nehezebbekig, és a végén vannak a csillagozottak. A gyerekeknek néha azt mondtam, hogy a csillag valószínűleg nyomdahiba, és megmutattam, miért nem igazán nehéz a példa. Ha az ember ezt ki tudja csalni belőlük, az nagyon jó: rájönnek, hogy tényleg egyszerű.
Megosztanád néhány kiemelkedően pozitív szakmai élményedet?
Ezek dobják fel az ember lelkivilágát. 2006-ban, a bajai vándorgyűlésen feladatmegoldó szemináriumot tartottam, és bevittem egy geometriai feladatot, amelyet nem tudtam megoldani. Azt mondtam a kollégáknak: ez egyelőre sejtés, nagyon szépnek és igaznak látszik, de egyelőre nem tudom bizonyítani. Felajánlottam nekik, hogy oldják meg.
Később egy erdélyi kollégával leveleztem. Ő küldött egy feladatot, én megírtam a megoldást, aztán elküldtem neki a problémámat, amelyet 2006 óta hurcoltam magammal. Visszaírta, hogy szerinte hogyan kellene elindulni. A levelezésből angol nyelvű cikk lett egy svájci folyóiratban. A szerkesztők először azt gondolták, ezt biztos felfedezte már valaki, annyira kézenfekvőnek látszott. Utánanéztek, de nem találták. Egy egyszerű háromszög két új nevezetes háromszögét találtuk meg. Borzasztó büszke vagyok rá. Azon múlt, hogy hagytam-e vagy nem hagytam. Nem hagytam! Kiss Sándorral közös munka volt: volt, amit ő csinált meg, volt, amit én.
Egy másik nagy élmény a Simson-Wallace-egyeneshez kapcsolódik. 2010-ben Nagykanizsán tartottam róla előadást. Nem mondtam újat, csak összeszedtem, amit lehetett, illusztrációkkal és rajzokkal. Utána izgatott a dolog, hogyan lehet továbbvinni a témát. Kutatgatni kezdtem, és 2012-ben cikket írtam arról, hogy vannak speciális, éspedig állandó helyzetű Simson-Wallace egyenesek. Egy háromszög mindhárom oldalának felezőmerőlegesére tükrözzük a harmadik csúcsot; az így tükrözött pontokhoz tartozó Simson-egyenesek egy pontban metszik egymást. Erre is büszke vagyok, mert önálló ötletből indult.
Még mindig foglalkoztatnak ezek a dolgok. Pintér Feri barátomnak feladatgyűjteményt ígértem, amely még nem készült el, de nem adtam fel teljesen. Van olyan eredményem is, amelynek a bizonyítása megvan, de még nincs publikálva. Ez most kicsit el van temetve, de nincs elfelejtve.
Nagy élmény volt, hogy az Erdős Iskolával eljutottam Kínába. Egy egyetem meghívására mentünk. Az egyetem zárt területén sétáltunk, a patak és a hatalmas épületek között, és azt kérdeztük: hol vannak az eldobált műanyag palackok és papírzsebkendők? A városban is ugyanez volt. Egy harmincemeletes kollégiumról azt mondták, egy évvel korábban még nem volt ott. Elképesztő élmény volt.
A Facebookon több geometriai csoportnak vagyok tagja. A kollégák feladatokat küldenek, néha megoldás nélkül, néha megoldással. Ha egy feladat nagyon tetszik, megkérdezem, kitűzhetnénk-e a KöMaL-ban. Egy kambodzsai kolléga feladatát már kitűztük a C-pontversenyben. Most egy vietnámi kolléga inverzióval kapcsolatos feladatát szeretném megkérdezni. Több szem többet lát, és fantasztikus ötleteket tudnak hozni. Néha olyan csodás példákat küldenek, hogy ennek örülni kell. Én legalábbis nagyon örülök.
Te szeretsz tanulni!
Igen, a hívószó, ami leginkább jellemzi azt, amit csináltam és csinálok, a tanulás. Én nagyon szívesen tanulok. Annak idején általános iskolából hazamenve a táskámat a sarokba hajítottam, és mentem játszani, de rengeteget olvastam: földrajzkönyveket, útleírásokat és egyebeket.
A tanulás ma is nagy szerepet játszik az életemben. Az Erdős Iskolában kellett megtanulnom, hogy bizonyos síkgeometriai tételeket térbeli megfontolásokkal lehet bizonyítani. Először nem tudtam, mi ez, hogyan működik, de aztán nagyon szívesen megtanultam. Ma is vannak céljaim. A komplex számok geometriai alkalmazásáról vannak ismereteim és Reiman István, illetve Kiss Géza barátom révén szakirodalmam, de nincs benne gyakorlatom. Ugyanez áll az inverzióra: bizonyos feladatokat meg tudok oldani vele, ismerem a tulajdonságait, de többet szeretnék tudni. Ezen kívül nagyon szívesen olvasom a projektív geometriával kapcsolatos könyveket, cikkeket is. Tekintélyes gyűjteményem van elektronikus formában megjelent, geometriával kapcsolatos magyar, illetve angol nyelvű cikkekből, könyvekből.
Sok könyvet olvasok, és ezek nem mind matematikai könyvek. Nemrég Milan Kunderától az Elárult testamentumok című könyvet olvastam, esztétikai tanulmányokat, és rettenetesen sokat tanultam belőle Sztravinszkij zenéjéről, Janáčekről, Kafkáról. Kafka műveiből nem olvastam eleget, ezért, ha kinyit a könyvtár, kölcsönözni fogok párat. Thomas Manntól tizenvalahány könyvet olvastam; a Varázshegy tényleg varázslatos, bár voltak részei, amelyeket túlságosan részletesnek találtam.
A két gyermekem történész végzettségű, ezért itthon (és persze náluk is) sok történelmi könyv van. A Magyar középkor című vastag kötetet most olvasom majd másodszor. Nem egyszerű leírás, rengeteg lábjegyzet van benne, de végig fogom olvasni megint, mert nagyon érdekes és tanulságos, illetve a legutóbbi olvasás óta sok mindent elfelejtettem. Szeretném megérteni, mi miért történt. Mindig mindenkitől tanultam, és ma is szívesen tanulok mindenkitől, akitől csak lehet.
Sok barátom van az Erdős Iskola, a Nemzetközi Magyar Matematikaverseny és persze a KöMaL révén szerte az országban és a határon túl is. Hálás vagyok a barátságukért, illetve azért, mert inspiráltak, tehát tőlük is tanulhattam.
A Nemzetközi Magyar Matematikaversenyeken: Marosvásárhelyen Tamási Áron síremléke előtt 2019-ben, illetve Békéscsabán 2025-ben.
Az olvasást már említetted. Milyen más hobbijaid vannak?
Nagyon szeretem a barokk és a reneszánsz zenét, de szívesen hallgatom a modern zenéket is, egészen a keményebb rockig. Napi szinten fejtek rejtvényeket, főleg szudokut. A nehezebbeket szeretem, és fel is bosszantanak, ha elrontom. A televízióban leginkább a komolyabb kézilabdameccseket szeretem nézni, talán mert valamikor megyei szinten játszottam. A Veszprém és a Győr női kézilabdacsapata a két kedvencem, és rettentően bosszankodom, ha kikapnak. Kívülről persze könnyű megmondani, mit kellett volna csinálni.
Agatha Christie-t is sokat olvastam. A David Suchet főszereplésével játszódó filmekből sokat elmentettem, és mindegyiket láttam már többször. Nem az a jó bennük, hogy nem tudja az ember, ki a gyilkos, hanem a stílus: a környezet, az öltözködés, a házak, a beszédstílus.
Az igazán jó filmeket szeretem. Középiskolás koromban láttam először Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét. A Solaris is óriási alkotás, az újabb filmek közül nagyon megfogott a Napok romjai című, Anthony Hopkins és Emma Thomson főszereplésével. Hobbinak nevezhető a fotózás is. Régebben sokat fotóztam, az iskolában volt kiállítás a diákok és a tanárok fotóiból, és az iskola művésztanára kiválasztotta az egyik képemet. Mostanában ez elmaradt, de nem tettem le róla. És a fő hobbi persze a matematika.
Valahol azt mondtad magadról, hogy örök kételkedő vagy, főleg magadban. Én viszont hozzád a megismerkedésünk után rögtön az egyenesség szót kapcsoltam. Hogy van ez?
Mindig kételkedem magamban, hogy valamit jól csinálok-e. Néha kiderül, hogy nem jól csináltam, vagy meg lehetett volna jobban csinálni. A KöMaL-ban is volt olyan javaslatom, amelyre a C-bizottságbeli kedves kollégáim megírták, hogy nem annyi az adott tulajdonságú szám: én tízet találtam, ők tizenhármat. Ilyenkor azt kérdezem: hogy lehettem ilyen figyelmetlen?
Gyakran végiggondolom és végigszámolom a feladatot, mielőtt leírom. Este, lefekvéskor is előfordul, hogy fejben újra végiggondolom, és azt hiszem, hülyeséget írtam. Másnap megnézem, és úgy tűnik, jó. Nem tudom, miért van ez. Nem biztos, hogy szerencsés tulajdonság, mert néha jobb lenne magabiztosabbnak lenni.
Az OKTV versenybizottságban volt egy egyenletfeladat, amelynek a megoldását többen, köztük én is átnéztük. A nyomtatásban a hatodik gyöknél lemaradt a hatos jel, és senki nem vette észre. Az volt bosszantó, hogy én sem, pedig azt mondtam, megnézem. Mindig bennem van: és ha tévedek? Ez a mentalitás a hétköznapokban nem mindig egészséges.
Sokkal egészségesebb a hála: köszönettel tartozom a családomnak, elsősorban a feleségemnek, és a két gyermekünknek és az unokáinknak. Nagyon hálás vagyok a családomnak!
Nemrég egy továbbképzésen beszélgetés közben kiderült, hogy az egyik kolléga egri. Gyorsan rá is kérdeztem, hogy melyik gimnáziumból jött, és esetleg Bíró Bálintot ismeri-e. A válasz kedves és határozott volt: „Bálint egy fogalom”.
Az interjút Paulovics Zoltán készítette.
Megjegyzés: Bíró Bálint 2019-ben kapta meg a Rátz Tanár Úr Életműdíjat, itt látható a róla készült videó. (A szerk.)
