„Az a feladatom, hogy a gyerekeknek segítsek megtalálni az erősségeiket.”
Járy Viola magyar származású, Németországban élő matematika–fizika tanár és tehetséggondozó. Az aurichi Gymnasium Ulricianumban tanít, 16 éve vezet matekszakkört, emellett 5 éve aktívan részt vesz a németországi matekolimpia szervezésében. Pályafutása során különös hangsúlyt fektet a tehetségek felismerésére és fejlesztésére, legyen szó általános iskolás diákokról vagy középiskolás versenyzőkről. Munkáját személyes elkötelezettség és a pedagógia egyaránt jellemzi.
Viola számára a tanítás nem csupán tudásátadás, hanem egyben inspiráció is: igyekszik minden diákban felfedezni a – nem csak matematikai irányultságú – erősségeket és felkelteni a figyelmüket, motiválni őket saját képességeik fejlesztésére, matekból a minták felismerésére és a gondolkodás szeretetére. A vele készült interjúban betekintést nyerhetünk abba, hogyan épül fel a német matekolimpia rendszere. Kiderül, miként működik a szakköre, és milyen módszerekkel igyekszik a kíváncsiságot és a kreatív problémamegoldást ösztönözni a tanulók körében.
Hogyan indult a matematikatanári pálya felé, és volt-e ehhez kapcsolódó inspiráló személy vagy meghatározó élmény?
Anyukám volt az, aki szerette volna, ha a tanári pályát választom, mert őneki ez nem adatott meg. A matek meg azért jött, mert logikus, és nagyon jól ment nekem – és ez Apukám hatása. Vagyis a szüleim inditottak el ezen a pályán.
A kalocsai Ének-Zenei Általános Iskolában Vén Margit tanárnő nevezett be az első rendesebb versenyre, majd a Szent István Gimnáziumban volt egy nagyon jó tanárnőm, Szőke Imréné Eti. Tőle tudtam meg, hogy létezik egy középiskolás matematikai folyóirat, a KöMaL. Megrendeltem, és nagyon megszerettem, ez egy egészen egyedi dolog, Németországban is vannak matekos kiadványok, de másképp működnek. A magyar KöMaL viszont egyszerűen mesés: az ember leül, feladatokat old meg, vannak benne kidolgozott megoldások is. Én gyakorlatilag ezen „éltem” a szabadidőmben, ez volt az egyik hobbim. Szegeden végeztem, és sok kiváló tanárom volt – az egyetemen Pintér Lajos tanár úr volt rám nagy hatással. Szerintem az ember nem lesz tanár, ha nem kap ilyen pozitív élményeket és visszajelzéseket.
Azt, hogy tanár lettem, szerintem otthonról hozom. Eleinte sok minden szerettem volna lenni – például vulkánkutató vagy delfinkutató –, ezek mind természettudományos irányok. Ugyanakkor már akkor is az volt rám jellemző, hogy magyaráztam másoknak. Az osztálytársaim gyakran kértek meg óra előtt: „mondd már el gyorsan, miről van szó, hátha felelnem kell!” Én pedig bármelyik tantárgyból szívesen elmagyaráztam az anyagot. Szóval ilyen típusú ember vagyok: szeretek (próbálok) dolgokat érthetően elmondani. Valószínűleg ez is predesztinált arra, hogy tanár legyek.
Mielőtt Németországba költözött, Magyarországon is tanított. Milyen különbségeket lát a két ország oktatási rendszere között?
Azzal kezdeném, hogy olyan, hogy „német oktatási rendszer” valójában nincs. Németország 16 tartományból áll, és az oktatás tartományi hatáskör. Ez azt jelenti, hogy minden tartománynak saját irányelvei vannak. Ezt jól mutatja, hogy nekem egyszerűbb volt Magyarországról Alsó-Szászországba jönni tanítani és beilleszkedni, mint egy alsó-szászországi tanárnak Bajorországban elhelyezkedni – annyira eltérőek lehetnek a rendszerek.
Az oktatás ráadásul iskolatípus- és intézményfüggő is. Az egyik legnagyobb különbség, hogy a legtöbb tartományban már az 5. osztálytól különválasztják a diákokat. 4. osztályban születik egy döntés – tartományonként eltér, hogy a tanár vagy a szülő dönt –, de később is van valamennyi átjárás az iskolák között. Ötödiktől különböző iskolatípusokba kerülnek a gyerekek, például gimnáziumba vagy más középiskolába. Ez egy elég összetett rendszer, és nincs egységes felépítése. Emellett egy iskolának is sok lehetősége van a saját programja kialakításában. A mi iskolánk például latin-ógörög alapprofillal rendelkezik. Vannak zenei, fúvós osztályaink is – de nincs matektagozatunk. Ellenben annak idején kitaláltam a matekszakkört, és ennek keretében folytatom a tananyagon túlmutató versenyfelkészítő tevékenységemet. Egy másik nagy különbség, hogy itt nem elvárás, illetve nem nagyon hiszik el, hogy valaki matekból, angolból és énekből is 95% felett tud teljesíteni. Persze, vannak ilyen diákjaink (pl. a matekolimpiásaimnak ez az egyik jellemzője), de nem ez az általános.
Pontosan hol és milyen szerepkörökben dolgozik éppen?
Az aurichi Gymnasium Ulricianumban dolgozom matematika–fizika szakos középiskolai tanárként, a matek szakkör alapítója és vezetője vagyok (és nemrég kialakítottunk egy speciális társasjátékos szakkört is pár kollégával). Speciális profilom az iskolában matematikából a tehetségfejlesztés, versenyeztetés. Ez úgy működik, hogy ha például egy diák egy különleges feladatra bukkan, amire nem talál választ az órai anyagban, akkor az őt tanító kolléga egyszerűen hozzám küldi a diákot. Emellett az Alsó-Szászországi matematikaolimpia tartományi kormánymegbízottja vagyok egy kollégámmal együtt – én segítem az általános iskolás kollégák munkáját. Nagyságrendileg ez körülbelül 800 általános iskola (23000 versenyzővel), illetve 250 középiskola (5500 versenyzővel). A mi tartományunkban ez a verseny nagyon jól szervezett és emiatt (is) kedvelt az iskolák és a diákok körében. Van egy klassz csapatunk (www.mo-ni.de) csupa lelkes egykori versenyző, főképp matematikus, fizikus, többségben még egyetemista és pár tanár: ez a csapat szervezi az olimpiát Alsó-Szászországban több mint 20 éve. Én 7 éve kapcsolódtam be ebbe a központi munkába. Konkrétan nagyon sokrétű a munkánk, a verseny megszervezése minden szinten – az én feladatom konkrétan a tartományi döntők szervezése a kisebbeknek, kapcsolattartás a kollégákkal, tehetséges diákok oktatása szeminárokon stb.
Mesélne arról, hogyan működik a matekolimpia Németországban, és milyen szerepet tölt be Ön a rendszerben?
5-13. osztályban egy többlépcsős rendszer működik, ami négy fő fordulóból áll:
- egy otthon elkészítendő, beadandó feladatsor,
- egy iskolai írásbeli forduló,
- a tartományi döntő,
- az országos döntő.
Az iskolai fordulóból a legjobb dolgozatokat központilag átnézzük, egységesítjük a javítást, és kiválasztjuk a tartományi döntő résztvevőit (nálunk ez kb. 230 fő). Innen jutnak tovább a legjobbak az országos versenyre.
A 3–4. osztályosoknál nem lehet összehívni nagy találkozót (egyrészt nagyon sok diákról van szó, másrészt ilyen kicsiket nem szabad kitenni egy ekkora megterhelésnek), ezért nekik a döntőt (3. forduló) vagy az iskolájukban, vagy egy területi fordulón rendezik. Alsó-Szászországban idén 31 területi döntő van, és én például helyben is szervezek egyet: 13 általános iskola mintegy 100 kisdiákját fogadjuk egy „mateknapra”, ahol a verseny után sportolnak, esznek, játszanak és a napot az ünnepélyes eredményhirdetés koronázza meg. Az a személyes feladatom, hogy ezek a fordulók az egész tartományban működjenek, illetve minél több döntő szervezésre kerüljön. Ebben a munkában támogatom a helyi kollégákat, és a feladatokat is mi készítjük elő – ez egy komplex szervezési feladat.
Emellett tagja vagyok az olimpiai feladatokat kidolgozó országos munkacsoportnak (9-10. osztály) és az országos matekolimpián mindkét nap koordinátorként dolgozom (mi irányítjuk a javítást). Ez egy nagyon különleges feladat, mert az egész országból érkeznek matematikusok és tanárok – ez egy nagyon intenzív közös munka. Az a legjobb benne, hogy hiába van 3 megoldási sémánk, mindig felbukkan legalább egy különleges megoldás.
Hogyan történik a nemzetközi olimpiai csapat kiválasztása és felkészítése?
A nemzetközi olimpiai csapat kiválasztása több verseny eredménye alapján történik. Az országos olimpia aranyérmesei, valamint más rangos versenyek – például a Bundeswettbewerb Mathematik vagy a Jugend forscht legjobbjai meghívást kapnak egy hosszabb felkészítési folyamatra. Ennek végén választják ki azt a 6 diákot, akik képviselik Németországot a Nemzetközi Matematikai Diákolimpián. A felkészítést matematikus hallgatók és matematikusok végzik, akik sokat dolgoznak ebben, nagyon motivált munkacsapatunk van. Én ebben nem veszek részt.
Milyen szemináriumokat tart, kiknek és mikor?
Az egyesületünk Alsó-Szászországban szervez felkészítő szemináriumokat. Ezeken mindig jelen van egy férfi és egy női kolléga is – én egyrészt a női kísérőtanár szerepét töltöm be, másrészt természetesen részt veszek az oktatásban is. Az őszi szeminárium a 6–7. osztályosoknak szól, nagyjából 30–35 diákkal, Göttingenben. Kétévente szervezünk egy külön lányoknak szóló szemináriumot is október-november környékén. Áprilisban tartjuk az országos versenyre felkészítő szemináriumot, ahová körülbelül 30 diákot hívunk meg; közülük 13–15 fő jut el végül az országos olimpiára. Én itt a 8–9. osztályosokkal foglalkozom.
Emellett a saját diákjaimnak is szervezek felkészítő hétvégéket Aurichban – általában az őszi szünetben vagy közvetlenül a 2. forduló előtt. Itt sokszor tanítanak a nagyobb diákok is.
Milyen az iskolai matekszakköre?
A szakkörök dupla órásak és meglehetősen intenzívek, hiszen egyszerre több korosztállyal és többféle feladattal dolgozunk. Három tantermet használunk a folyosón. A középső teremben a legkisebbek, a 3–4. osztályosok vannak, velük egy segítő „kolléga” (általában egy 12-es diákom) foglalkozik az általam előkészített feladatok alapján. A másik két teremben az idősebb diákok dolgoznak, évfolyamonként csoportosulva.
Én közben folyamatosan a három terem között mozgok. Az ötödikesek, hatodikosok, hetedikesek és a nagyobbak mind a saját feladataikon dolgoznak, én pedig körbejárva segítek nekik. Gyakran megszólítok egy-egy csoportot: „Ötödikesek, hol tartotok? Nézzetek a táblára, ezt most megbeszéljük!” Ilyenkor a többi évfolyam is figyel, így a közös megbeszélések ismétlésként is szolgálnak.
Ez természetesen nem ideális megoldás, hiszen a külön korcsoportoknak külön foglalkozások lennének a leghatékonyabbak. A rendelkezésre álló lehetőségek mellett azonban ezt a rendszert alakítottam ki. Ugyanakkor ennek van egy fontos előnye is: a különböző korosztályok találkoznak egymással, a nagyobbak gyakran segítik a kisebbeket, ami erős közösséget alakít ki a szakkörön belül. És ezeknek a diákoknak különösen fontos ez a fajta szociális háló.
Vannak a nagyobb diákok, akiknek rengeteg délutáni órájuk van – velük külön egyeztetek időpontot: vagyis nincs fix szakköri időpont, hanem minden egyes időpontot megbeszélünk. Ha valaki bejut a tartományi döntőbe, annak külön felkészítést tartok: lyukasórámon kihozom őt és gyakorolunk, vagy egyszerűen beültetem egy órámra, és amikor az osztály egy feladaton dolgozik, tudok személyre szabott segítséget adni.
Milyen szerepe van a közösségnek a tehetséggondozásban?
Szerintem nagy szerepe van a közösségnek abban, hogy a tehetségek ne kallódjanak el. Nagyon sok diákot ismerek, akik inkább introvertáltak és a matematikai tehetségük a „rendes matekórán” nem derült ki. De valahogy bekerültek a szakkörre, a versenyeztetésbe és onnantól nincsenek egyedül. A több évfolyamot átfogó (vegyes) szakköröknek nagy előnye, hogy a különböző korosztályok együtt vannak. A nagyobbak gyakran segítenek a kisebbeknek, elmagyaráznak egy-egy feladatot. Ez nekik is nagyon jó visszajelzés, mert látják, hogy már ők is tudnak segíteni másoknak, és közben én is több időt tudok fordítani a nagyobb diákokra. Tudatosan bevonom őket a tanításba. És sokszor játszom a diákokkal a szakkör végén – ez is hozzájárul a csapatépítéshez.
Az évek során kialakult az iskolámban egy stabil, jól működő közösség. Erre nagyon jó példa a Matek Éjszakája (Lange Nacht der Mathematik), ami egy észak-németországi (Schleswig-Holstein), péntek estétől szombat reggelig tartó online verseny. A mi iskolánknak én vezettem a részvételt és az a különleges benne, hogy a volt diákjaim – akár évekkel az érettségi után is – visszajárnak, segítenek a szervezésben és a jelenlegi diákoknak. Ez egy megterhelő, egész éjszakás program, de közben nagyon jó hangulatú és összetartó élmény.
A tartományi és az országos szemináriumoknak is fontos közösségépítő szerepük van. Ilyenkor nemcsak matematikával foglalkoznak a diákok, hanem esténként beszélgetnek, társasoznak, életreszóló barátságok alakulnak ki. Ez egy olyan hálózat, ami hosszú távon is megmarad, és nagyban segíti a tehetséggondozást, hiszen akik felnőnek, visszajárnak tanítani. Alsó-Szászországban ez kifejezetten jól működik, az egyesületünk tudatosan építette fel ezt a rendszert.
Mi ösztönözte arra, hogy elindítsa a matekszakkört?
Mindig is fontosnak tartottam a tehetségek támogatását – de amíg kicsik voltak a saját gyermekeink, erre nem tudtam időt szakítani. A végső motivációm a szakkör elindításához a két lányom lett. Annak idején úgy kezdtem matekszakkört tartani, hogy még egy másik gimiben dolgoztam, és ott fizika szakkört tartottam, de az aurichi gimiben – ahova a nagylányunk járt – nem volt sem matekból, sem fizikából szakkör. Egyszerűen megkérdeztem az igazgatóságot, hogy eljöhetnék-e szerda délutánonként – saját lelkesedésből – szakkört tartani. Egy évvel később pedig a fiatalabbik általános iskolájában is felajánlottam ugyanezt. Szóval tulajdonképpen a gyermekeink tehetnek az egészről – meg a férjem, aki támogatja az időrabló hobbimat. Pár évvel később átkerültem a helyi gimibe, és én vezettem mindkét szakkört. Viszont ahogy megerősödött a matek, nem maradt időm a kísérletezős, aktív fizikaversenyekre, úgyhogy azt átvették a kollégák. Mostanra sok minden megváltozott: a környéken is egyre több hasonló kezdeményezés indult az általános iskolákban, és az intézmények között együttműködések alakultak ki. Hozzám is járnak már harmadik–negyedik osztályos diákok, ami külön öröm számomra.
Mi a személyes motivációja a tanári pályán?
Nálam a motiváció és a tehetséggondozás együttműködik. Talán azt tartanám a legfontosabbnak, hogy én úgy tartom: minden gyerek tehetséges valamiben. Ha valaki nagyon jó sportoló vagy zenész, az ugyanolyan tehetség, mintha jó matekos vagy fizikás lenne. Az a feladatom, hogy a gyerekeknek segítsek megtalálni az erősségeiket, hogy azokat kiteljesítsük. Ez az én személyes hozzáállásom. Nincs olyan, hogy egy gyerek nem tud semmit, csak olyan van, hogy még nem derült ki, mi az, ami felé vonzza a szíve, az esze, a lelkesedése. Lehet, hogy matekból nálam sok munkával közepes, de ettől még megdicsérem minden jó válaszát és örülök, ha megmutatja nekem a legfrissebb képet a cicájáról. Vagy egy képet a már kirakott 3000 darabos kirakójáról – persze ilyenkor mindig mondom, hogy egy jeggyel rosszabbat kap matekból, mert nekem legfeljebb 2000 darabos kirakóra futja az időmből. 😊
Mit jelent a matematikai tehetség az Ön számára?
A matematikai tehetség számomra azt jelenti, hogy valaki felismeri a mintákat, és képes általánosítani. Már egy-két példából észrevesz összefüggéseket, illetve van benne igény az összefüggések keresésére, és nem áll meg a konkrét számolásnál, hanem továbbgondolja a helyzetet. Például, ha kockákból épít valamit, akkor látja, mi lesz a következő lépés, és megérti a mögötte lévő logikát. Erre szoktam azt mondani, hogy „van szeme” a matematikához. (Emellett folyamatosan megkérdőjelezi a matekkönyv nem egyértelmű megfogalmazásait.)
Az viszont, hogy valaki versenyezni is fog-e, egy teljesen más kérdés. Itt, ahol mi élünk, ez (még) nem annyira része a kultúrának: vannak sport- vagy sakkversenyek, de ha valaki jó matematikából, azt gyakran úgy fogalmazzák meg, hogy „jól tud számolni” és ennyi. A versenyek világa viszont egészen más, mint az iskolai tananyag. Amikor szakkörön készítem fel a diákokat, mindig hangsúlyozom: az iskolai alapok kellenek, de ez nem egy „számoló szakkör”. Ha valaki kiváló matekból, az csak a belépő a versenyek világába. Az iskolai anyag magasszintű elsajátítása csak az alapot adja annak, hogy valaki örömöt leljen a versenyfeladatok megoldásában.
Azt is megfigyeltem, hogy a kisebbek még egymást akarják legyőzni. Képesek versenyt csinálni bármilyen feladatból. Egy ponton viszont eljutnak oda, hogy már nem a másik diák az „ellenfél”, hanem maga a feladat. És ez a lényeg, ez a munkám lényege, hogy ezt felismerjék: nem az számít, hogy jobbak legyenek valakinél, hanem hogy megértsenek egy problémát és megoldják a feladatot. Ez sokszor úgy történik, hogy egy érzelmektől sem mentes szakmai vita alakul ki a gyerekek között: együtt oldják meg a feladatot úgy, hogy közben vitatkoznak a pontos matematikai definíciókon, érvelnek. Ez mindig egy különleges, örömteli pillanat számomra! Amikor észreveszem, hogy egy diák így gondolkodik, akkor nagyon örülök – mert akkor valaki felfedezte a matematika iránti szenvedélyét. Továbbá onnantól sokkal hatásosabban tudunk együtt dolgozni.
Tanárként az is fontos feladat, hogy ebben segítsük őket. Néha előfordul, hogy egy diák hosszú megoldást készít, én pedig megmutatom rövidebben és szebben. Ez könnyen frusztráló lehet számára, én ilyenkor vetélytárs vagyok a szemében, mert ő maga szeretne mindenre rájönni. Itt nagyon finoman kell egyensúlyozni: úgy kell segíteni, hogy közben ne veszítse el a motivációját és a büszkeségét, hanem inkább inspirálja az, hogy új mintákat, elegánsabb megoldásokat ismerhet meg.
Hogyan lehet felkelteni a diákok érdeklődését és motivációját a gondolkodásra?
Erre nincs általános válasz. Mondhatnám, hogy ez a személyes varázsom – ami hol működik, hol nem. Vannak diákjaim, akiket az utolsó két évükben tanítottam, és először nálam találták érdekesnek a matekot annyira, hogy csináljanak házi feladatot egyedül. És vannak, akiket nem érek el. Van, aki nem jön a szakkörre, mert én tartom, de olyan diákjaim is vannak, akik csak azért jöttek, mert én tartom.
Szakkörön azzal próbálom őket motiválni, hogy tudom, ki miben erős. Van, aki a Bolyai versenyben jó, vagy a Kenguruban, mert ott nem kell indokolni, csak választani. Van, aki ügyesen indokol, van, aki csapatban szeret dolgozni, van, aki egyedül. Váltogatom a módszereket. És nagyon sokat játszom velük. De a szakkörösöket annyira nem is kell motiválni. Az órán pedig megpróbálom őket megismerni, valami közös témát találni. Az egyik szeret kirakózni, a másik sokat olvas, a harmadik zenél, és én rendszeresen mutatok a macskáimról képet az okostáblán, amíg az osztály egy feladaton dolgozik. Szóval a tanár is ember, nem csak matektanár – jó, ha ezt látják. Másrészt, ha vannak ilyen információim, akkor a szöveges feladatokba ezt beledolgozhatom, és máris motiváltak arra, hogy megoldják. Ha a diák látja, hogy a tanár figyel rá, akkor bízik a tanárban, és akkor jobban figyel. Ez nem alapállapot, ezt ki kell alakítani. Már nem úgy működik az iskola, mint 1000 évvel ezelőtt; a bizalom nincs meg alapból. De így már 5. osztályban is lehet a végtelenről, a határértékről gondolkodni, ha süti vagy pizza felosztása van a feladatban. Észrevétlenül lehet őket ilyen érdekes feladatokkal foglalkoztatni – és milyen motiváltak! Aztán a felfedezések öröme a diákok egy részénél sajnos elvész. Pedig milyen fontos, hogy a kíváncsiságot fenntartsuk, hogy merjenek kérdezni! Talán ez a különbség a magyar és a német oktatás között: itt nagyon sokat kérdezhetnek a diákok és kérdeznek is. És addig jó az óra, amíg kérdeznek!
Hagyjuk, hogy kíváncsiak legyenek! Fizikából például, ha az ötödikeseknek a mágnesekről tanítok, és szóba kerül, hogy a Föld egy óriási mágnes és van mágneses tere, akkor 10 percet mesélek róla, és ez lesz a házijuk. Nem ötödikes anyag, de valaki feltett egy kérdést, és én reagáltam rá. Így lehet kíváncsiságot fenntartani és összefüggéseket felismerni. Ez egy párbeszéd. Viszont megkapják házinak, hogy keressenek erről a jelenségről információkat, ha már el kellett térnem az óratervemtől. És biztos kérdezek erről a dolgozatban is valamit.
Tudna mesélni egy konkrét esetet, amikor egy diák elvesztette az érdeklődését, és Önnek sikerült újra motiválnia?
Az, hogy valaki elveszíti a motivációját, sajnos gyakran megesik – de tudják, hogy ott vagyok és időnként összefutunk az iskolában, beszélgetünk. Néha visszatérnek. Hogy ez mennyire az én hatásom, azt nem tudom. Volt nem egy tehetséges diákom, aki hatodikban ott volt a tartományi olimpián, hetedikben viszont már nem volt „menő” a matekozás. A szakkörre azok jönnek, akiket a szaktanár ajánl, akik extra felkészülést akarnak és én látom, hogy odavalók, de nem mindenki jön el, akit érdekel a matek – van, akinek nem fér bele az idejébe, vagy egyedül akar készülni. Többen hetedikben kihagyták a szakkört, aztán kilencedikben visszajöttek, mert rájöttek, hogy itt a helyük.
Olyan diákjaim is voltak, akik azért jöttek át a fizika szakkörömről a matekra, mert velem akartak dolgozni. Személyes volt a kapcsolat. És olyan is van, akit elveszítek. Egy hetedikesem most ment el, mert a fiú osztálytársai már nem jöttek, és nem volt kedve részletes indoklásokat írni. De remélem, 1-2 év múlva visszajön, mert nagyon jó „matekos agya” van.
Kell-e ápolni a gyerekek lelkét?
Ha valaki nem jó matematikából, de ír egy hármast, az számára már egy nagyon szép eredmény – ezt meg kell dicsérni. A versenyeknél is ugyanez a helyzet: aki csalódottan jön haza, annak azt mondom: „Ha mindent megtettél, legyél büszke magadra, most ennyire volt elég.” Lehet, hogy fáradt volt, vagy éppen elvesztette a macskáját – egy gyermek számára ezek nagyon komoly dolgok – fontosabbak, mint egy dolgozatjegy vagy matekverseny. Emberek vagyunk, nem robotok.
Szerdán volt az utolsó felkészítőnk, és az első húsz percet arra szántam, hogy átbeszéljük, hogyan kezdjenek neki a feladatoknak. Utána mindenkivel külön megbeszéltem az erősségeit és a gyengeségeit. Aki hajlamos átsiklani egy-egy szó fölött, annak azt javasoltam, húzza alá a fontos részeket. Aki néha elfelejti leírni a választ, annak erre kell tudatosan figyelnie.
Fontos, hogy ne csak szakmailag, hanem lelkileg is felkészítsük őket – hiszen gyerekek. Vannak persze „önjáró” diákok is, de nekik is lehet rossz napjuk; ilyenkor őket is támogatni kell, még ha nem is mindig engedik közel az embert. Összességében talán a kíváncsiság fenntartása és a lelki támogatás a legfontosabb feladataim.
Az interjút Tompos Anna készítette.
