Mi is … egy pszeudo-holomorf görbe?

Facebook
Nyomtatás
Mikhail Gromov

A pszeudo-holomorf (vagy \(J\)-holomorf) görbe fogalmát Gromov vezette be 1986-ban, amivel gyökeresen alakította át a szimplektikus topológiát, és több más közeli diszciplínára, például algebrai geometriára, húrelméletre, 4-sokaságok elméletére volt döntő hatással; ezekre később még visszatérünk.

A „görbe” – mondjuk egy síkgörbe – mindannyiunk számára ismerős fogalom. Két módon is megadhatunk egy síkgörbét: akár mint az \(f(x,y)=0\) egyenlet megoldáshalmazát valamilyen \(f\) függvényre, akár az \(x=x(t),y=y(t)\) paraméterezéssel. A körvonalat például megadhatjuk az \(x^2+y^2=1\) egyenlettel vagy az \(x=\cos t, y=\sin t\) paraméterezéssel. Egy további ismerős fogalom görbék egy „családja”, például a sík összes egyeneseinek családja.

Görbéket mind a differenciálgeometriában, mind az algebrai geometriában hosszú ideje tanulmányoznak. A klasszikus elmélet számunkra most érdekes változata a „komplex” vagy „holomorf” görbék elmélete. Legegyszerűbb változatában helyettesítsük az \(x,y\) valós változókat a \(z,w\) komplex változókkal; így egy komplex görbét kapunk a komplex síkon. A \(z^2 + w^2 = 1\) egyenlet például egy komplex görbét ad meg. Hasonlóan, tekinthetünk paraméterezett komplex görbéket, melyeket a \(z =z(\tau ), w = w(\tau )\) egyenletek adnak meg, ahol \(z(\tau )\) és \(w(\tau )\) holomorf függvényei a \(\tau\) komplex változónak. Általánosabban, komplex sokaságokban is tekinthetünk komplex görbéket, melyeket Riemann-sokaságokon értelmezett holomorf függvények parametrizálnak.

De mi is egy holomorf leképezés? Vegyük először a legegyszerűbb esetet, amikor az \(f\) leképezés \({\bf {C}}\)-ből \({\bf {C}}\)-be képez: ekkor egyszerűen egy holomorf függvény. A holomorf tulajdonságot a Cauchy-Riemann egyenlet teljesülése jelenti, vagyis hogy \[\displaystyle\dfrac{\partial f}{\partial\overline{z}}=0.\]

Az egyenlet azt fejezi ki, hogy az \(f\) deriváltja (többváltozós függvénytani értelmében) minden pontban egy \({\bf {C}}\)-ből \({\bf {C}}\)-be vezető komplex lineáris leképezés. A fogalom természetesen terjed ki majdnem-komplex sokaságokra is. Legyen tehát \(M\) egy \(2n\)-dimenziós differenciálható (vagy más néven sima) sokaság. Egy \(M\)-en értelmezett majdnem-komplex struktúra egy \(J_x\colon T_xM\to T_xM\) leképezés-család mely minden \(x\in M\) pontra a \(T_xM\) érintőtéren teljesíti a \(J_x^2=-1\) egyenletet, és \(x\in M\)-től differenciálható módon függ. Röviden, \(J\) az érintőtereket komplex vektorterekké teszi. Minden komplex sokaságon van egy természetes majdnem-komplex struktúra, de a megfordított állítás már nem igaz \(n>1\) esetén: egy integrálhatósági feltétel karakterizálja azokat a speciális majdnem-komplex struktúrákat, melyek komplex struktúrából származnak. Számos olyan sokaság létezik, melyen ugyan van majdnem-komplex struktúra, de egyáltalán nem látható el komplex struktúrával.

A pszeudo-holomorf görbe fogalma a holomorf görbe természetes módosítása arra az esetre, amikor a bennfoglaló sokaság csak majdnem-komplex. Pontosabban, vegyünk egy \(\Sigma\) Riemann-felületet, egy \((M,J)\) majdnem-komplex sokaságot és egy \(f\colon \Sigma \to M\) differenciálható leképezést melyre minden \(\sigma \in \Sigma\) esetén teljesül, hogy a \[\displaystyle df_{\sigma}\colon T _{\sigma} \Sigma \to T_{f(\sigma )}M\] derivált leképezés komplex lineáris az adott komplex struktúrákkal az érintőtereken. Konkrétan, tekintsük a \(\Sigma ={\bf {C}}\), \(M={\bf {C}}^n\) és ezen egy \(J\) általános majdnem-komplex struktúra esetét. Lineáris algebrai érveléssel látható, hogy az \({\bf {R}}\)-lineáris \(J\colon{\bf {C}}^n \to {\bf {C}}^n\) leképezések melyek a \(J^2=-1\) egyenletet is teljesítik, az \(n\times n\)-es komplex mátrixok (melyeket \(\mu =(\mu _{\alpha\beta })\)-val jelölünk) egy nyílt részhalmazát alkotják. A majdnem-komplex struktúra tehát egy \(\mu (z)\) ( \(z\in {\bf {C}}^n\)) mátrix-értékű függvénnyel írható le. Egy pszeudo-holomorf görbe a következő parciális differenciálegyenlet megoldásaként adható meg: \[\displaystyle\dfrac{\partial z_{\alpha}}{\partial {\overline {\tau}}}+ \sum\limits_{\beta}\mu_{\alpha\beta}(\underline{z})\frac{{\overline{\partial z_{\beta}}}}{\partial \tau }=0, \] az egyenlet a szokásos Cauchy-Riemann egyenlet deformációjának tekinthető a \({\underline {z}}(\tau )=(z_{\alpha }(\tau))\) vektorértékű függvényre.

Azzal, hogy majdnem-komplex struktúrákat tekintünk, a klasszikus holomorf görbe-elméletnél szélesebb és rugalmasabb világban találjuk magunkat. A klasszikus elmélet számos vetülete nem nagyon változik, amennyiben ilyen irányba terjesztjük azt ki. Röviden azt mondhatjuk, hogy a pszeudo-holomorf görbék lokális elmélete nagyon hasonlít a holomorf görbék elméletéhez. Ebben a kontextusban a lokálisnak két értelmezése is lehetséges: akár úgy, hogy a problémát lokálisan vizsgáljuk az \(M\) sokaságban vagy lokálisan a leképezések terében. Fontos kiemelni, hogy görbéket vizsgálunk és nem magasabb dimenziós objektumokat. Ugyan bármely \(N,M\) majdnem-komplex sokaság-párra értelmezhető egy \(f\colon N\to M\) leképezés (pszeudo-)holomorfsága, de amint \(N\) valós dimenziója több mint 2, ez nem túl hasznos fogalom. Egy általános majdnem-komplex \(N\) sokaság esetén, melynek dimenziója több mint 2, például még lokálisan sem létezik nem-konstans (pszeudo)holomorf leképezés \(M\)-be – épp ez az integrálhatósági feltétel forrása komplex sokaságokra.

Állításunk egy pontosabb megfogalmazása a következő: egy \(\Sigma\) kompakt Riemann-sokaság esetén egy adott \(f\colon\Sigma \to (M,J)\) pszeudo-holomorf görbe deformációinak elméletét egy nem-lineáris Fredholm-elmélet írja le. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a deformációkat egy véges dimenziós sokaság, egy \({\mathcal {M}}\) modulustér paraméterezi, melynek dimenzióját topológikus adatokból lehet kiszámolni. Továbbá ez a modulustér simán változik mind a \(J\) majdnem-komplex struktúra mind a \(\Sigma\)-n rögzített Riemann-sokaság struktúra függvényeként. Vegyük például azt az esetet, amikor \(M\) a komplex projektív tér (annak standard komplex struktúrájával), \(\Sigma\) pedig a Riemann-gömb. Ekkor minden \(M\)-beli „egyenes” (a szó projektív geometriai értelmében) valamint egy egyenes minden paraméterezése egy pszeudo-holomorf görbét ad. Következésképp az \({\mathcal {M}}\) modulustér a duális sík felett egy \(PGL(2, {\bf {C}})\)-fibrumú nyaláb (a \(PGL(2, {\bf {C}})\) csoport a Möbius-leképezések csoportja). A nem-lineáris Fredholm-elmélet azt mutatja, hogy ha deformáljuk a majdnem-komplex struktúrát, akkor ugyan valószínűleg nem tudjuk majd a pszeudo-holomorf görbéket expliciten leírni, de hasonló általános tulajdonságokkal rendelkező modulusteret kapunk.

Gromov észrevétele az volt, hogy a Fredholm elmélet által a pszeudo-holomorf leképezésekről adott lokális kép egy globális képpé alakítható, feltéve hogy \(M\) majdnem-komplex struktúrája egy szimplektikus struktúrával kompatibilis. Emlekézzünk, hogy egy szimplektikus struktúrát egy olyan \(\omega\) külső 2-forma ad meg, mely két feltételt teljesít. Az első feltétel pontonkénti és algebrai: a sokaság minden pontjában \(\omega\) egy nem-elfajuló anti-szimmetrikus forma \(M\) abban a pontban vett érintőterén. A másik feltétel globálisabb és differenciálgeometriai: az \(\omega\) 2-forma zárt. Akkor mondjuk, hogy \(J\) kompatibilis \(\omega\)-val, ha az érintővektorokon értelmezett \[\displaystyle g(v, w) = \omega (v, Jw)\] bilineáris forma szimmetrikus és pozitív definit. Ebben az esetben \(g\) egy \(M\)-en értelezett Riemann metrika lesz. Legyen \(f\colon \Sigma \to M\) egy pszeudo-holomorf leképezés. Az \[\displaystyle I=\int_{\Sigma }f^*(\omega)\] integrálra ekkor kétféleképp is gondolhatunk. Egyrészt, a pontonkénti kompatibilitás miatt \(I\) lényegében az \(f\) képének területe, melyet a \(g\) metrika segítségével mérünk. Másrészt viszont, mivel \(\omega\) zárt forma, az \(I\) mennyiség az \(f\) leképezés topologikus (homotopikus) invariánsa. Következésképp ebben az esetben pszeudo-holomorf görbék területe egy egyszerű topologikus adattal határozható meg. Ezt a tulajdonságot használva Gromov egy részleges kompaktsági tulajdonságot tudott bizonyítani a modulusterekre. Vegyük például a Riemann gömbről a komplex projektív síkba mutató leképezéseket. Ha megengedjük, hogy a majdnem-komplex struktúrát tetszőleges mértékben és tetszőleges irányban deformáljuk, akkor nem sokat tudunk mondani, hiszen a pszeudo-holomorf görbék nagyon bonyolult módokon degenerálódhatnak ahogy a majdnem-komplex struktúrát deformájuk, és a leképezések akár el is „tűnhetnek”. De ha csak olyan majdnem-komplex struktúrákat engedünk meg, melyek egy szimplektikus formával kompatibilisek, akkor a görbék nem tudnak degenerálódni, mert területüket kontrollálni tudjuk. Ebben az esetben Gromov valójában megmutatta, hogy a görbéknek meg kell maradniuk, akármilyen nagy deformációt is alkalmazunk.

E két tulajdonság – a Fredholm elmélet és a kompaktság – adja Gromov elméletének alapjait, mely keretében pszeudo-holomorf görbéket használunk szimplektikus topológiai kérdések megválaszolására. Ezeket a görbéket két alapvető módon használhatjuk. Az első megközelítésben mint geometrikus ‚szondákat’, melyekkel felderíthető a szimplektikus sokaság: például Gromov egy eredménye szerint (melyet később Taubes terjesztett ki) a komplex projektív síkon egyetlen szimplektikus struktúra létezik, melyet úgy lehet belátni, hogy a sokaságot végigseperjük „egyenesekkel” (vagyis olyan pszeudo-holomorf görbékkel, melyeknek ugyanolyan topologikus tulajdonságaik vannak, mint az egyeneseknek a standard esetben). A második megközelítésben a görbék numerikus invariánsok forrásai: ezek az úgynevezett Gromov-Witten invariánsok. A legegyszerűbb esetben, amikor a modulustér 0-dimenziós és véges sok pontból áll, egy egész értékű invariánst kapunk pusztán ezen pontok megszámolásával. E második irány fejlődött legdinamikusabban Gromov cikkének megjelenése után. A Floer homológiák elmélete is hasonló alapokon nyugszik; ebben az esetben olyan pszeudo-holomorf görbéket kell számolni, melyek pereme egy rögzített Lagrange féle részsokaságra képződik. Ez az elmélet vezet el a Fukaya kategória fogalmához. A négydimenziós esetben Taubes felfedezte, hogy a Gromov-Witten invariánsok megegyeznek a Seiberg-Witten invariánsokkal, melyeket teljesen más módon definiálhatunk. Abban az esetben, amikor a sokaság valójában komplex, mondjuk egy algebrai varietás, az invariánsok az algebrai geometria klasszikus leszámlálási kérdéseihez kapcsolódnak. Ugyanezen invariánsok, a Feynman integrálokon keresztül, feltűnnek a topologikus húrelméletben is. Ez a megközelítés teljesen új látásmódot, és csodálatos és érzékeny algebrai struktúrákat, kvantum kohomológiákat eredményezett. A sokaság Fukaya kategóriája pedig, Kontsevich munkája nyomán, a tükörszimmetria jelenségéhez is szorosan kapcsolódik.

Irodalom:

Dusa McDuff és Dietmar Salamon, \(J\)-holomorphic Curves and Symplectic Topology, Amer. Math. Soc. Colloq. Publ., Vol. 52, 2004.


simon donaldson webSimon Donaldson az Imperial College (London) Royal Society Research professzora. A cikk eredetileg az American Mathematical Society Notices folyóiratának 2005. októberi számában jelent meg a What is …? rovatban. Ez a fordítás a szerző és az AMS engedélyével jelenik meg. A fordítást Stipsicz András készítette.

Simon K. Donaldson, “What is…a Pseudoholomorphic Curve?” Notices Amer. Math. Soc., 52 (October 2005) 1026-1027. © 2005 American Mathematical Society.

A cikk bevezető ábráján látható pszeudo-holomorf görbe lelőhelye: https://www.mathematik.hu-berlin.de/~wendl/SFT/

A rovat ajánlott cikkei

A Debreceni Egyetem kutatói diszkrét választási kísérlettel közelítik meg a felsőoktatás egyik valós problémáját: hogyan lehetne a sokszor nehéz, kevéssé motiváló tárgy, a matematika oktatását a hallgatói igényekhez igazítani. Az I. rész a kísérlet felépítését adja; az eredmények és a képzési területek szerinti különbségek a folytatásban lesznek igazán tanulságosak.

Az Érintő, és benne a Tudomány rovat mostanában sokat foglalkozik a mesterséges intelligencia egyre növekvő szerepével a matematikában. Pach János írása Pálvölgyi Dömötöréhez hasonlóan az Erdős-sejtés cáfolatától indul, de más vizekre hajózik…
A lefedőkongruenciák elmélete Erdős Pál egyik legkedvesebb kutatási területe volt. Gyarmati Katalin cikke egy olyan problémájának történetét vázolja, amelynek megoldására kezdetben 10, majd 1000 dollárt ajánlott fel. Sejtésének az ellenkezőjét bizonyították be a 2000-es években. Itt egy elemi bizonyítást láthatunk a probléma továbbgondolására.
Ez a cikk több szempontból is Pálvölgyi Dömötör MI-ről és matematikáról szóló írásának folytatása. Az eredmény, amelyről beszámolunk, ugyanabból a gondolatkörből nőtt ki, amely az egységtávolságok problémájánál is fontos szerepet játszott és sok szálon kapcsolódik magyar matematikusok munkájához.
Ez a szöveg a ChatGPT 5.5 Thinking modell segítségével készült: ő írta az első verziót, majd visszajelzéseim alapján újra és újra átírta, végül a végső verziót átszerkesztettem és kiegészítettem. Már önmagában ez is jól mutatja, mennyire témába vág, amiről a cikk szól. – Pálvölgyi Dömötör.
Hírlevél feliratkozás